Fa-levél-álom

Egy óriási kertben sétálunk ketten, egymás kezét fogva andalogva.
Nem beszélgetünk, csak érezzük egymást, és a bennünket körülvevő
nyüzsgő, lélegző életet.
Néha egymásra nézünk, felfedezésre biztatva a másikat:
-        Nézd! nézd mennyi gyönyörűség!
Kert, virágok illat, színek,fény és árnyékok játékszínei, madarak hangja
és víz csobbanása, rovarok hangtalan mozgása. Kupolaként borul ránk
az ég, s ahol a földdel összeér, ott gömbbé válik a világ.
Tudatunkból előrajzolódik, az édenkertről alkotott képünk, érezni, látni,
hallani akarjuk a paradicsom hangulatát. Zaklatott emberi lelkünk
valami ismeretlen érzésre vágyik. Megállunk egy ősóriás fa
mellett. „földbe gyökerezik a lábunk” Talpaink langyos nedves
földréteghez tapadnak. Átöleljük a fatörzsét, így mindkét kezünk
összefonódik. Testünk között a fa, mégis érezzük egymás izomzatát.
Én ezen nem csodálkozom, hiszen bármilyen derék törzs is áll
közöttünk,  az maga az élet. Fülemet a fatörzsre tapsztva hallom
ahogy egyszerre dobbannak szíveink a faszívével.
Rádnézek, szemedben álomfények. Arcod izmai játékos vidámságal
simítják szét a ráncokat. Érzem, hogy most te is azt hallod és érzed,
pontosan ugyan úgy mint én. Összeolvadunk ezzel a hatalmas fával.
Bizseregő talpamat a föld melege simogatja. Mi ez a bizsergés? Mintha
valami kinőne a talpamból? A bizsergést csak a talpambőrén érzem.
Szőrödödik a talpam állapítom meg, és felnevetek.
-        Szőröstalpú lettem? Ah semmi baj, még mindig jobb mintha
szőrös szívűvé váltam volna!
Lenézek, vizsgálom lábaimat, még mindig mosolyogva, állapítom meg,
hogy ezek nem szőrszállak, hanem apró hajszálgyökerek.
És nem csak az én lábaim gyökereznek. Olyan érzésem támad, mint
amikor fáradtan hazaérkezeve elönt a boldogság. – Hazataláltam!
Mindkettőnk sarkából, lábújjainkból előbb hajszálnyi majd egyre
vastagab, és erőssebb gyökerek erednek. Áttörve vastag avaron,és  a
föld mohos felszínén, egyre mélyebbre kúsznak friss csápjaink.
Furcsa az érzés, hogy emberi testünk növényi gyökeret eresztve
kapaszkodik a földbe.Ez elvarázsol mindkettőnket. Még látjuk egymás
szemét, és  tenyereink érzik egymás tapintását, de már megszűnt a
külvilág. Sarjadó gyökérré változva olvadunk bele ebbe az ősfába, ami
halkan suttogva biztat bennünket, hogy elfogad egy-egy új
gyökerének 
- Gyertek csak! Nézétek és érezétek! Minden gyökerem, ágam, levelem,
kégemnek minden ránca,  egy- egy lélek. Bátran! Ne legyetek olyan
elfásultak! Ne csak nézzetek, lássatok, hanem érezzetek! Induljatok el,
erre a felfedező utazásra. – suttogják a falevelek. 
Te kapaszkodnál még belém, de én elengedem kezed, látom hogy te is
gyorsan fejlődő gyökér vagy és képes vagy nélkülem tovább haladni
utadon. Vastagabb erősseb vagy mint én, ennek örülök, és az öröm
engem mindig doppingol. Utánad eredek, de nem érlek el, egy kicsit se
bánom, hisz ugyan azt a fát tápláljuk, ugyan azt az életetet éljük.
mindketten. Egy ideig mellettem haladsz, és óvva figyelsz, majd
kanyarogva eltávolodsz tőlem. Nem félek, jó tudni, hogy egy
társaságban  vagyunk,- ugyan aban a buliban utazunk- Lassan belep
bennünket a többi gyökér, halványrózsaszíntől, sötétbarnáig terjedő
gombolyaga, és a föld szaga. Földi férgek zizegése, és dohszagú
lélegzete kiséri utunkat. Zöldesbarna lágy, agyagos szürke, majd
fekete humuszos rétegeken haladunk át. Nyüzsgünk és furakodunk
mint a többiek, mind mélyebre jutva, eltünsz mellőlem, már nem
érezlek.

Egész lényem fagyökérré vállik, és még méllyebbre hatolva, megszűnik
emberi tudatom. Síkos kígyó testem, végtelen mélységeken fúrja át
magát. Szívom magamba a földanya méhének tudását, és erejét.
Furcsa izgalom kerít hatalmába. Mindet tudni akarok! – mélyre ásom
magam, mint a tudás fájának gyökere. Az az érzésem, hogy szívószállá
változtam, és rajtam keresztül áramlik az élet. Energia gömböcskék
görögnek bennem, mint a szódavízben a buborék. Megszűnök
gyökérnek lenni, és már csak egy buborék vagyok a sok közzül. Saját
fagyökértestemen keresztül  szállok fölfelé. Pillanat alatt a föld fölé
értem, és most a fatörzsön belül bugyborékolok tovább. Halványsárgás
spirálisan csavarodó csúzdán buborékgömbként görgök felfelé.
Élvezem ezt a testet, gömbölyű, átlátszó és könnyű vagyok.
-Nem is nehéz ez a felfelé haladás. Emberi tudatom csigalépcsőt rajzol.
Hallgatom a fa lelkének nyögését, az évgyűrűk gyűrűzését. Úgy
csörögnek mint súlyos rablánc. Apró faszálkák táncolnak körülöttem,
vagy csak kitérnek buborék utam elől, nem tudom eldönteni. De most
megijedek mert egyik szálka fenyegtőleg dárdaként közzelít, és érzem
hogy az a szándéka, hogy átdöffjön. Hallom, hogy azt mondja -
pukkadj meg! Rányújtom a nyelvem.
-  Pukkadj meg te! Érj utól ha tudsz! Falábú! - És sebesebben szállok
fölfelé mint buborék, magammögött tudva a szúrós szálkát, hamar egy
ág belsejében haladok. Kicsit szűkösebb a hely, de újabb érzések , és
hangok jönnek. Itt sokkal nedvesebb, a környezet.Tisztán hallom a szél
és a levelek sejtelmes suhogó ölelkezésének dalát. Érzem a levelek
lélegzetének szívó hatását. Meleg vákumba utazok, már a
legvékonyabb ág, egyik levelében vagyok. Hív, és szív a napfénye,
halványzöld fényben átdereng a napsugár. Felfedezem, hogy a levél
főerében vagyok. Keresem a kijáratot. Meg van! Heuréka! És most
boldogan ülök ki a levére. Itt megpihenek, újra körülnézek, most egy
harmat csepp vagyok, ami a levélen ragyog a nap fényében
tündökölve. Kicsit elmerengek, érdekes utazás volt ez, ahogy gyökérből
buborék lettem, és mire kiszállok a fából vízcsepé vállok. Perzsel a nap.
Összezsugorodok, már alig vagyok. Úgy ragyogok mint egy piciny
briliáns. Kinyújtom kezem és belekapaszkodok egy szivárványszínű
napsugárba. A sugárka előbb meghintáztat, majd felemel. Szállok,
szállok egyre magasabbra. Olyan könnyű vagyok, hogy már nem is
érzem a testem. - Talán nincs is? Tapogatózok magam körül, de
mindenütt meleg és nedves vattapamacshoz érek. Nehezen értem
meg, hogy köddé váltam. Fölnevetek.
- Köd előttem, köd utánam! – Na ne ködösíts már! szólok magamra.  És
ahogy körül nézek, már messze szállok, magasan, a gyönyörű fa fölött
lebegek. Innen megtudom csodálni a fát. – Milyen óriás, és milyen
terebélyes. Lombja hatalmas, ezernyi levelet ringat. Végtelen öröm
járja át lelkem, tudom, hogy imént még ennek a csodafának a része,
gyökere, voltam, a testében végig utaztam. És azt is tudom, hogy
velem voltál, mikor átöleltük a fát. – De most? Te most hol vagy? Nem
látlak sehol! – Ismét elmerengek. Mi volt ez az álomutazás? Talán a
fogantatás és a megszületés szimbóluma? Kaján és pajzán gondolatok
zuhognak át agyamon. – Ha két ember ölelése közt egy nagy fa? Majd
összeolvadva legyökereznek, és bugyborékolva felemelkednek? Végül
izzadság szerű csepp és köd marad? Oly könnyű vagyok, lebegek. Rá
érek még megfejteni ezeket a titkokat. Inkább tovább pergetem ezt a
filmet. Lássuk hát a folytatást.
Lebegek a rét felett, és valami simogat. Megértem te most szél vagy,
és segítségeddel himbálódzom itt ég és föld között. Megértem, velem
voltál és maradtál mindig. Felsóhajtok. Hívlak, - nézd ezt a fát. – Én is
nézem, de mit látok? Az a fa nem is fa, hanem én vagyok, én állok ott 
földbe gyökerezett lábbal, merev  kérges testtel, magasra emelt karral
integetek neked. Óriási falevél füleim vannak, és az orrom is egy lefelé
konyuló száraz faág.  Én most faelefánt vagyok, moccani se tudok.
Komikus látvány ez innen fentről, a tenyereden lebegő köd-
ködmönömből. Megemelem az ormányom, és olyan erővel trombitálok
bele a világba, hogy még téged a szelet is kibillentelek az
egyensúlyodból, Köd énem messzire repül, de hamar utól ér a szél.
Átölelsz és vissza viszel a fához. Óvatosan leteszel egy levélre, újra
csepp vagyok, és te is cseppé változol. mellém ülsz így ketten
hintázunk. Előre- hátra mint a kisgyerekek.

Szeretettel osztottam meg veled ezt az írást, Judit