Meditációs élménykép.
A Könyv.

Leonardo eljött hozzám. Izgatottan fogadtam, - még mindig félek, hogy  ha valaki megtudja a titkomat. – bolondnak néznek.
No nem én vagyok Bonaparte Napóleon, 

csak éppen magával Leonardo Da Vinchi- vel

a barátommal beszélgetek. 

- Az öreg – Leó bá, mosolygott, haja kócos volt, mély ráncai feszesen simultak homlokán. Szemében az a fény… az a bizonyos, biztató, és izgató, átlátszó és hófehér vakító fény. Nem szólt hozzám. Megsimogatta a hajam. Öreg kezéből tűz áradt. Ez a tűz átjárta a fejem. Hajam minden szála szívószálként szívta
magába Leó papa tüzét. Egy könyvet adott a kezembe. Nagy barna, súlyos bőrkötésű könyvet. Olyan nagy volt a könyv, mint én magam, mégis elfért a kezembe. Néztem, néztem és egyre kisebb lettem, míg a könyv egyre nőtt. Élt! Csukott fedelén három betű táncolt. Az egyik betű a T, úgy nyújtotta ki két karját, mint szárnyát a madár, és suhant fentről lefelé. Az U pörgött magakörül, és úgy tetszett, mintha nem is betű volna, hanem egy üres edény, egy nagy fazék. De milyen gyorsan forgott! Középen, a könyv fedőlapja közepén. Pörgése búgócsiga hangot csiholt a levegőben. Suhant a T búgott az U, és kissé lejjebb a
harmadik betű dülöngélt, mint egy pocakos részeg ember. Ő volt a D, és dúdolt egy dalt. - Három betű táncol egy óriás könyv elején. Egyik súg, a másik búg, a harmadik dúdol. -
Megnőtt a nagy barna könyv, vele nőttek a táncoló betűk, és erősödtek a hangok. – Néztem és csodáltam. - Megtelt a szoba, hanggal, betűvel, mozgással, könyvvel. Eltűnt
Leonardo és eltűntem én is. Csak egy fátyol maradt, leplezte a betűk egyre

szemérmetlenebbül vonagló szexis mozgását. Ez a halványkék fátyol, a keleti nők sejtelmes
báját idézve lassan, csúszott lefelé a könyv előtt. Ahogy újra elővillant a meleg barna bőrkötés, egyre erősebben éreztem valamit. Valamit, amit most úgy fogok nevezni,
hogy „Mindent tudás”. Nagyképűnek tűnik ez a szó az én kis buta agyamból. Tudom, de nem találok más kifejezést. Mit éreztem? Megpróbálom leírni.  – Mintha olyan hatalommal, és tudással lennék felruházva, hogy ha ránéznék egy könyvre, és egyetlen másodperc alatt megérteném mindazt, ami benne van. Csak ülnöm kell hátradőlve, és a könyv minden részlete világos lesz előttem. Elölről, hátulról, kívülről belülről, minden apró jel eljutna a tudatomhoz. Tudom ki írta, miért
írta, és miért került hozzám. Nem, nem képzeltem magam Istennek. Ember voltam, én magam. Test és lélek, de az érzelmeim végtelen utakat láttak át. Átjárt a tudás varázsa. Mindent értettem, és ezeknek az értelmeknek logikus alapja volt. Minden mindennel összefüggött és világosan kapcsolódott egymáshoz. Úgy épültek egymásra az értelmek, mint a téglák, csak ezek betűkből álltak. Sorra sor következett, lapot lap követett. Számtalan lapot láttam
egyszerre, és annyi betűt, mint égen a csillag. Ezek a csillagbetűk képeket alkottak, és a képek még nagyobb még szebb még világosabb képet. A nagy kép így egybe, a
legapróbb részletéig sokmilliónyi különálló és önálló értelmű kisképből állt, és mindegyik másról szólt. Ez az érzés betöltötte a szobát, ahol én már nem voltam jelen, mégis éreztem és láttam a „képekből álló, képet” Megértettem, a betűk táncát, karjukat összefonva láncba állt a három betű T.U.D.  Én már tudtam a képzelet vad játékát éltem meg. Láttam a sors könyvét. Teljesen
betöltött a mindentudás érzése, és a fátyol újra megjelent. A szobányi könyv forogni kezdett, közben zsugorodott, lassan elfedte a fátyol. Forgott velem a világ és zsongott a fejem, de boldog voltam mikor visszatértem a szobámba. Hátradőltem, nyújtózkodtam, és egy nagyot fújva elröppentettem az előttem lebegő fátylat. Úgy szállt fölfelé, mint egy tollpihe. Még egy nagyot fújtam, teljesen
kiürítettem a tüdőmet, belerepítettem a világűrbe a világ forgatókönyvét. Körülnéztem. Itthon vagyok a szobámban. Jó itt, és most nincs velem Leonardo. Tudom, hogy máskor is eljön majd, és akkor is hoz újabb csodákat.

Táncoló betűk.
Sokáig izgatta a fantáziámat a „táncoló betűk” képe. Megtanultam már hogy nem kell mindenáron értelmet csiholnom egy - egy fantáziaképbe, de ez valahogy mégis más volt.
Éreztem a világos üzenetét, ami csak nekem szól, és próbáltam szavakba önteni, hogy mit üzen Leonardo ezzel a képpel. Nyugalmas pillanataimban, de máskor is újra és újra
megjelentek a táncoló betűim. Fényesen tisztán láttam őket ugyan úgy, mint akkor. Olykor eltűnődtem azon, hogy a „mindent tudó” kifejezés nem megfelelő arra az érzelemre,
amit ilyenkor érzek, hiszen még azt sem tudom szavakba önteni, milyen is ez az üzenetet. Egy idő után már zavart a fel-feltűnő táncoló betűk képe. Elhatároztam, hogy tudatos imaginációval elengedem, ne zaklassanak többé. Madárcsicsergős zenét tettem be, és rövid relaxáció után befelé irányítottam a figyelmemet. Újra elképzeltem a táncolóbetűket örültem, hogy megjelentek és élveztem, hogy most képes vagyok irányítani a tudatom. Testem ellazult állapotba feküdt a heverőn, füleim érzékelték a kellemes
lágy zenét. Süllyedve lebegtem, Úgy terveztem, hogy helyes ki csomagot készítek ebből a képből és elküldöm Istennek. Most nincs vele dolgom.  Isten majd visszajuttatja, hozzám, ha fel készült leszek rá hogy megértsem. Nyugodt lazasággal feküdtem. Éreztem, hogyan tapadnak izmaim és izületeim
csontjaimhoz, hogyan simul bőrömhöz az ágy. Képzeletben, egy nagy moziban ültem, kényelmes fotelben. A filmvásznon pergő filmen láttam saját magamat, ahogyan egy nagy margarétás réten kergetőzöm a táncoló betűimmel. El akarom kapni őket, de mint ha csak vesztüket éreznék, folyton kicsúsznak a kezeim közül. Elbűvölő hancúrozás vidám játék. Jó volt így kívülről nézni. Első benyomásom az volt, hogy szabad vagyok, bár semmi közöm sincs a filmszereplőhöz. Jó
persze hasonlít rám, de az egy másik lány. Egyfajta rokonszenvet éreztem a filmlány iránt, fiatalabbnak és sokkal csinosabbnak is tűnt, mint amilyen valójában vagyok. Érdekelt ki is lehet, én vagy valaki más, aki kísértetiesen
hasonlít rám? Felálltam és közelebb mentem a vászonhoz. Ahogy közeledtem más pontokról is láttam az elém táruló képet. Az egysíkú filmvászon előbb három, majd négydimenziós térré tágult. Ez a nézőpont teljességet adott
a látásomnak. A filmszereplő lány lelépett a vászonról, visszafordult búcsút intett a mezőnek, és az ott táncoló betűknek. Elindult felém. Mozdulatainak súlya, hangja volt.
Szeme egyenesen a szemembe nézett. Gyér lila fénynyalábot húzott maga után. Felém közeledő árnyék alak, tökéletesen olyan volt, mint én. Szimpátiát éreztem iránta, de mégis
félelemmel töltött el. Szerettem volna felsikoltani, hogy - Mi ez?  A hologramomat látom? Vagy ez az aurám? A szellemlány énem egyre közelebb ért, és láthatatlanul de égető érzéssel belém olvadt. Csodálkoztam, azt hittem, hogy csak átúszott rajtam, meg is fordultam hátha a hátam mögött újra feltűnik. De nem tűnt fel. Bennem bizsergett tovább.
Azt kérdeztem magamtól: - Ez vagyok én? Haza jöttem? Valahol távol kószáló szellemem visszatalált a testembe? Mindegy mi történt, adtam meg a választ magamnak. Lényeg az
hogy feltöltődtem, mintha új duracell elemek kerültek volna belém. Most már erős vagyok, és elkaplak benneteket táncoló betűk! Eltűnt a filmvászon és a mozi is. Maradt a margarétás mezőn táncoló betűk látványa. Mozdulni akartam, de hiába éreztem erősnek magam, mégsem sikerült. Álltam a réten, és tehetetlenül bámultam hogyan táncolnak a betűim. Nem voltam dühös, de bántott hogy feladatom olna, de nem tudom teljesíteni. Elmormoltam egy imát, hátha kisegít ebből a kényszerű mozdulatlanságból. De még a számat sem
tudtam mozgatni. Néztem a réten táncoló betűket, és hirtelen mindhárom betű emberré vált. Három szerzetes volt előttem a réten, barna köpönyegüket hosszú zsinór fogta
össze derekukon. Dolgoztak, búzát szedtek a margarétás réten, kévékbe rakták, pont mellettem. Mintha nem is láttak volna engem, …és úgy éreztem, mintha mindez  egy másik
időben történne velem. Úgy gondoltam valamikor az 1400-as években járhattok. Egy ideig néztem a szerzetesek munkáját.
De nem volt már dolgom itt. Eltűntek a táncoló betűim, amiket az imént még össze akartam csomagolni. Figyelmem újra hallotta a zenét, újra éreztem a szobát, és az ágyon nyugvó testem. Nagyot nyújtózva kellemes érzésekkel ültem fel az ágyon. Itt vagyok! - Mondtam ki hangosan magamnak. Megigazítottam a hajam és mosolyogva állapítottam meg: Még nem tudok minden imaginációt úgy irányítani, ahogy akarok.
De ez nem is baj, mert belső hangom tudja a dolgát, nekem elég csak rábízni magamat. Most egy újabb mozgalmas élményképpel lepett meg.