Gyöngy.

Gyöngy, golyó, gömbölyű álom. Ezek mind magyar szavak, s talán csak hasonlítanak arra, amit, láttam.

- És láttam e vajon? Vagy csak vízió volt?  Vagy mégis álom?

- Nem kutatom, elmondom: mit láttam, mit éreztem. Elmondom azokkal a szavakkal, melyeket én is ismerek, leírom a leírhatatlant, a végtelent. Különös talán misztikus élmény volt. Tehát megtörtént velem, emlékszem rá, elmém raktározza… és néha idehozza egy-egy apró szeletét, részecskéjét, vagy miét, és nem hiszem, hogy valaha még egyszer így egyben láthatom.

Én mármint a testem, fekszem a szobámban az ágyon, - ébren vagyok és tiszta a tudatom. Tél van december, hűvös és kora délután. Az idő odakint nyálkás és szürke. Idebent száraz porfelleget lehel a radiátor. Én nem fázom, és nincs melegem se. Közérzetem, kellemes, fekszem izmaim, és idegeim pihennek. Bennem csend és nyugalom, kívülem a

megszokott utcazaj, autónyikorgás, szélhang, kutyajaj… A másik szobában szól a rádió… zene. De ez olyan messze van… Része az

egésznek, ami a testem körül elterül, de nem érzem, sem a ritmust, sem a zajt… bennem nyugalom és béke… Fekszem nyitott szemmel, és „lebegek”. Magyarázhatnám ezt a szót, hogy lebegek: ezt az érzést, de nem tudom nins rá más, vagy jobb, ami kifejezné.

Lebegek, mintha úsznék mozdulatlanul, a tenger vizében. Semmit sem kell tennem, hogy fönt maradjak, csak fönt vagyok - magam fölött, kb. másfél méterre. Ez az érzés cseppet sem furcsa, sőt inkább

természetes. Nem verem be a fejemet, se a lábamat, hiszen az nincs velem. Ott lent fekszik az ágyon, látom. Látom, és a tudatom tudja, hogy a testem az ágyon nyugszik, és ez egy megnyugtató tudat, (örömmel tölt el, hogy ÉN pihenek) látom magam, és én mégis kívüle vagyok és „lebegek”. Nem csodálkozom ezen, nem teszek fel még

magamnak sem kérdéseket: - „Úr Isten! Ez most, hogy is van? És hogy lehet? Egyszerűen megállapítom ez így van, és ez jó nekem. Jó nekem, hát lebegek, és kíváncsiskodom, körülnézek a szobában - Mindent látok, és ez egy érdekes látószög. Mintha létrán állnék, és lefelé néznék, minden rendben van. Aztán hirtelen "repülök" erre sincs jobb szó. Semmilyen pszichogén hatású anyag nincs a szervezetemben, sőt én sem vagyok a saját testemben, hirtelen és nagyon gyorsan nem vagyok már a szobámban az ágyam fölött, se a testemben. Álmodom? Repülök? Utazom? Nem tudom és nem is, akarom megmagyarázni. Máskor is megtörtént velem, hogy kiszálltam a testemből. - a tudományos megnevezése ennek az állapotnak - asztrál utazás. - Most nem tudományoskodok. Megtörtént velem itt az élmény, leírom úgy amint azt megéltem.

A szó szótagolható, él- mény lényegtelen a tagolás, megéltem és ez a lényeg. Nincs tér és idő, csak egy szemvillanás és újra látom magam, és a környezetem.Nyár van, kora reggel, Balaton Boglár, ez a számomra jól ismert és kedves hely, ahol "most" vagyok. És ez a "most" ugyanaz az idő, mint, előbb amikor otthon voltam, és az ágyon feküdtem. "Most" Bogláron, ülök a kerti székben. Éppen úgy, mint máskor, pl. tavaly nyáron.

Szeretek itt ücsörögni, korán reggel kellemes szél leng körül. Látom magam fentről, mintha a szomszédos faágról néznék lefelé. Ott ülök a széken, és arcomat kelet felé fordítom. A nap még nem kelt fel, de már világosodik, sőt egyre világosabb van. Látom a háztetőt, a

félrecsúszott cserepet, és az egész udvart. Kellemes és vonzó ez a kert, ez a hely. Nincs messze a tó, a ház a vízpartnak háttal épült, a

kert hátulsó részére, a ház előtt kb. 30 méternyi tágas tér "rét" terül el, a szomszédos kertektől a kerítés mellé telepített fák lombja is alig takar valamit. Nagy és zöld tér ez az udvar gyepes része, melyen középen keskeny egyenes út járda visz a kiskapuhoz. Szimbolikus?

Nem gondoltam végig még soha. Innen fentről annak tűnik. Nagy zöld szabad tér, imaginációs rét - mozgási lehetőség, egyenes kijelölt út. Megnyugtató nyugalmas szín és tér. Szeretek itt lenni. Mindent végignéztem, a kukák teteje is zárva, a kólás flakon mellédobva, majd felveszem villan át az

agyamon és "belezuhanok" magamba. Érzem hogy testet öltöttem, bőrömön érzem a műanyagszék nyirkos hidegét. A szél borzolja kócos hajam. Megborzongok, és lenézek a földre. Látom a lábam, a kezem ez én vagyok magamban benne, bentről látok mindent. Szép nyugodt, és nagyon kellemes -rágyújtanék nyúlok előre a cigarettáért, de nem veszem el, pedig  ott van előttem.

De előttem, van még "valaki" Nem tudom ki ő, nem is látom, csak érzem a lény jelenlétét, és sejtem vagy látom ez egy tünemény? Tudom, hogy itt van, körvonalai, mint egy lepel libben előttem, olyasmi, mint egy

átlátszó üveg, olvadó szappanbuborék. Szemem a zöld füvet látja, de érzem a "lény" jelenlétét. Lény ez is csak egy szó, de a lény-eget takarja. Meg akarom szólítani, úgy érzem, hogy ismerem, ősidők óta, mégsem tudok megszólalni Nagyon kellemes melegség és bizsergés járja át a testem. Nyomódok bele a székbe, mint amikor a repülőgép elstartol a földről, összepréselődik a testem, majd kitárul és megszólít, ez a valami. A lény a nevemen, szólít ismerős a hang, mintha a hang az enyém, lenne úgy

tetszik. Talán ez egy belsőhang? Hallgatok, és figyelek. Nincs bennem feszültség, vagy félelem. Figyelek, mert újabb megfoghatatlan kép tárulkozik ki előttem. Magasról és távolról, délkeleti irányból, egy óriás szappanbuborék, közeledik az égből a föld felé. Lassan ereszkedik, miközben Ő a lény, azt mondja, - Én a kísérőd vagyok- és Én

visszakérdezek: - ki vagy? Az őrző angyalom? Nem! Nem vagyok az őrződ, a kísérőd vagyok. - válaszol. A hang nyugodt és szeretetteljesen simogat. A gömb közelít, de az alakja nem változik. Úgy másfél méter

átmérőjű gömb, lehet, ami teljesen átlátszó, mégis látom a szabályos gömb alakját, és mozgását. Ő azt mondja: - figyelj mindenre, mert most mindent megmutatok neked. Engedelmes és nagyon kíváncsi vagyok.

Ülve maradok és nézem a gyöngyöt golyót, ereszkedik, a szomszédház teteje mellett a fák fölött, lassan közelít. Érkezését, mintha selyemkendők suhogása kísérné. Súlya van a gömbnek, érzem, de nem nyomaszt. Fényes és átlátszó, szabályos gömb csodaszép óriás szappanbuborék, ívein szivárványszínek cikáznak ide-oda. Ettől a cikázó szín kavalkádtól gombolyagnak tűnik a belseje. A lila és a narancsszínek ölelkező tánca,

a kék és a fény Szép! Gyönyörű és gömbölyű.  Közelít. Megáll a fű fölött, tőlem balra, mint egy másfél méter magasságban. Nem süllyed tovább, lebeg. Úgy érzem, ha akarnám átölelhetném. A hang ismét megszólal:  - ez a minden, az egész. És én

csodálkozom, de érzem, hogy tudtam már, hogy a "minden" az, csak ilyen lehet. Teljesen átlátszó, és gömbölyű. Pontosabban azon csodálkozom, hogy olyan nyilvánvaló volt eddig is, hogy a "minden" az egész, az ilyen amilyennek most látom, Térben, formában dimenzióban, hogy én ezt tudtam de kifejezni

megmagyarázni, vagy megmutatni nem tudtam. Ő ismét megszólalt: - minden, ami egész, részekből áll. Mosolygok, mert ezt is tudtam, öröm tölt el ez a tudás hatalmának öröme, de a szappanbuborék, szétzuhan

a szemem láttára. Milliónyi kicsi gyöngy lesz, ami vastagon lepi be a füvet. Káprázatos fények és színek gurulnak szerte szét. Felállok és odamegyek. Mezítláb taposok a gyöngyszőnyegre. Úgy vélem 50 cm

vastagságban, lepi el a füvet, mégsem kell fellépnem, mint egy lépcsőfokra. Járkálok a gyöngyökön. Leírhatatlan a szépség a forma, az összhang a harmónia. Szép, átlátszó gyöngyök, kisgolyók, apró szappanbuborékok. Átlátszóak és látom a fű zöldjét, kicsinyke szőlőrügy szemekhez hasonlítanak. Megriadok, mert érzem a

talpammal, hogy valamennyi gyöngy él Mintha milliónyi lélek lenne a talpam alatt, összenyomom őket, és sikoltoznak. Jaj kiáltásokat hallok. Hátrálok és leguggolok. Felmarkolok néhány gyöngyöt, simogatnám,

nyugtatnám a jajgató lelkeket. Nézem, ahogy gurulnak ujjaim között. Mind egyforma mind ugyan akkora, mind szabályos és átlátszó. Meleg és puha tapintású élő löktető, mint a szív. A tenyeremben lévők bőrszínűek, és még a tenyér vonalaim is átlátszanak rajtuk. Ő a lény ismét megszólal a saját hangomon: - Ez az egész, a minden, aminek te is része vagy, - látod mind egyforma semelyik sem különbözik a másiktól. Vitatkoznék, - de én más vagyok és ebben a pillanatban ismét

fent vagyok, fentről látok mindent, de én a testem, lent a földön a gyöngyök között kicsi szürke pontocska, az én vagyok. Más mint a többi, de gyorsan növök, éppen akkorára mint az összes göngygolyócska. A szürke pontocska átlászó gyöngyöcskévé változik.  Tudom, hogy a sok között most én vagyok az egyik, és ugyan olyan, mint a többi. Látom magam egy átlátszó kicsi gyöngyben, benne az egész életem. Egy tölcsér alakzat hirtelen

tornádó sebességgel felszívja a földről a

gyöngyöket. Sodornak magukkal a többiek. Mennék, de nem mehetek Küzdök, és kinyújtom a föld felé kezem, kiabálok, dolgom van, itt a földön odabent a házban alszik két gyerek, és nekem vigyáznom kell

rájuk. Nem mehetek, veletek kapaszkodom, de már nincs mibe. A tölcsér, szédítő gyorsasággal szippant magába, az apró gyöngy milliók ismét óriás szappanbuborékká rendeződnek, a hiányzó gyöngyök a helyükre ülnek, valamennyi rám mosolyog, és ez nyugalommal tölt el. Egy és egész vagyunk. Melegség járja át a testem Hangokat hallok. 

Autó fékez, nyílik, majd záródik a kapu.  Ugat a kutya. Kinyitom szemem, otthon vagyok a szobámban, az ágyamban. December van délután, borongós szürke nap. Mennyi időt alhattam, tűnődöm? És az

órára nézek, talán 2-5 perc. Álom volt ???

Én azt mondom ÉLMÉNY volt és nem álom.

***************

 2002 dec.8 Judit