Meditációs élménykép.

Ellazult testtel, kényelmesen ülök a fotelban. Ruházatom laza, meztelen talpaim érintik a padlót. Behunyom a szemem, lassan egyenletessé válik a lélegzetem. Figyelmemet környezetemre terelem. Hallom az utca zaját, a villamos zúgását. Mély lélegzetet veszek, lassan kifújom, és gondolatban kizárom az utca zaját.

-        „ A villamos is aluszik, s míg szendereg a robogás”…

Beszívom, majd lassan kifújom a levegőt.

- „ Álmában, csönget egy picit”… suhan át a gondolat -  és ugyan ezzel a gondolattal bezárom az ablakot. A külvilág zaja kint marad. Elnehezülnek a lábaim. Talpam a padlóhoz tapad. Lábujjaim érzékelik a szőnyeget.  Gondolatban végig nézek a szobán. Érzem a növények lélegzetét, hallom a zenét. Látom a gyertya lángját. Mély lélegzetet veszek, és gondolatban kizárom a szobát.

- „Ég a gyertya ég, aki lángot látni akar”…

Lassan kifújom a lélegzetem, mintha el akarnám fújni a gyertya lángját, de közben bezárom a szobám ajtaját, és az aprócska gyertyalángot magammal viszem.

- „El ne aludj, égj!”

Elnehezednek a karjaim. Ujjaim érzékelik a fotel karfáját.

- „Aki lángot látni akar”…

Kényelmesen biztonságban vagyok. Gondolatban végig nézem a testem. Tenyerem tartom a gyertyalángot, ami egyre fényesebb. 

- „Aki lángot látni akar”…

Lélegzetem követi, a gyertyaláng pulzáló lobogásának ritmusát.

- „Mind leguggoljék.”

Mellkasomra irányítom a figyelmemet. Megnézem, hogyan emelkedik és süllyed, lassú egyenletes a légzésem. Összegyűjtöm, a napsorán tapasztaltakat, és a bennem felgyülemlett gondolatokat. Kisdobozba rakom. Most nincs rá szükségem. Végig tekintek magamon. Érzem, hogyan simul bőröm a fotel anyagához. Süppedve nyomul fenekem az üléshez, hátam a támlának támaszkodik. Gondolatban szépen átkötöm a csomagom. Testem teljesen elernyedt. Nyugalom és béke vesz körül. Hasamon keresztül köldökömnél, kifújom a levegőt, és vele együtt az előbb készített kis csomagot.

-        Most nincs rátok szükségem. Gondolatok, történtek menjetek!

Elküldöm Istennek, amikor újra szükségem lesz rá majd megáldva, visszaküldi. Lelkem kisimul, tudatom gyertyalángja lassan elalszik. Bennem a nyugalom honol, és szétárad. Ahogyan a nyugalom árad, úgy illannak el a gondolataim. Napszínű selyemkendő simogat, éppen csak megérint, és már is elsuhan. Magával visz mindent. Nincsenek gondolataim, egyre üresebb vagyok. Még egy lehelet, és teljesen üres vagyok. Egy nagy üres fahordónak érzem magam, ami arra vár, hogy megtöltsék borral. Lelkem is kong az ürességtől, de tudja, hogy nemsokára színültig lesz. Hagyom, hogy szomjazzon egy kicsit, hagyom, hogy így üresen tátongjon. Légzésem egyenletes, testem teljesen ellazult. Nem készülök sehová, nincsen semmi dolgom.

- Élvezem a csend csöndjét, mely mély, mint egy álom.

Felvillant bennem ez a mondat. Tetszik, hát megismétlem.

- Élvezem a csend csöndjét, mely mély, mint egy álom.

Elragad ennek a mondatnak ritmusa, mintha egy mantra lenne. -

Élvezem a csend csöndjét, mely mély, mint egy álom.

- Élvezem a csend csöndjét, mely mély, mint egy álom.

- Élvezem a csend csöndjét, mely mély, mint egy álom.

És azt hiszem, álmodok.

Kibújok a bőrömből! - Nyugvó testemet, elhagyja a szellemem.

Kíváncsi vagy rá milyen ez? Nem tudom szavakba foglalni. Dzsinnek érzem magam, aki kiszabadul a palackból. Ez olyan, mintha a fejem tetején volna egy lyuk,

- s talán van is. Mondják rám gyakran, -  „nem nőtt még be a feje lágya.” 

- s talán igazuk van. !

Ez olyan, mintha pontosan ott fent a két koponyacsont közötti, kicsike résen illannék ki a testemből.

- Fehér köd? Talán látható?

- Látod, ezt nem tudom! Mert nem látom!

Ez egy érdekes nézőpont, és nem olyan, mint a tükör, vagy mégis? Én látom a nyugvó testem, hallom a zenét, érzékelem a szobát, de fizikai testem nem lát engem, ahogy a tükörképem sem lát. Találgathatom:

- Fehér köd?  Nyálkás pára párna?

Nem tudom csak, azt hogy, az is ÉN vagyok. És az is Én vagyok, aki a fotelben pihen. Ha benéznél az ablakon, azt hinnéd, alszom. Mint az öregek, elszunnyadtam a fotelban. Én azt mondom, punnyadok, vagy lebegek. Látom pihenő önmagam, föntről kívülről. Próbálok pislogni, hátha megszűnik, elszakad, eltűnök, és nem látom magam. De ez most nem segít. Látom, hogy lehunyt szemhéjam megrebeg. Egyre tisztább és élesebb az önmagam képe, majd hirtelen halványodik, és összemosódik. Szürke köd lepi el az agyam. Üres vagyok, nincs bennem semmi, se gondolat, se történet.

- Milyen ez az állapot? 

- Nem tudom! Nézd meg a levegőt! Milyen? Látod, hogy

szmogos, vagy csak érzékeled? Milyen a levegő a hegytetőn, és milyen a réten? És milyen a város forgatagában, vagy a szobában? Ha meg kérdeznéd, hogy milyen ez az állapot? Én azt mondanám:

- Olyan, mint a levegő! Érzed és mondod:

- Olyan friss hogy harapni lehet. 

- Érzed de, mégsem láthatod, és bele harapni sem lehet. Tudod, hogy nem látod, mégis mondod, ilyen vagy olyan. Én most köddé váltam, vagy levegőnek nézem magam.

Látom a testem, látom a szobát, hallom a zenét, és még a szekrény tetején is látom a pormacskát. És látom az ablakot, mellette a falat, falon a képet. És látom a falon túl az utcát, a villamost, és látok sietős embereket. Látom a háztetőt. Vörös cserepek, de az egész olyan, mint egy babaház. Látom, hogy egymásra épülnek a szintek, tudom hogy ott a fal, de mintha üvegből volna, úgy látok át rajta. Lassan távolodok a szobától, a háztól és az utcától is.

Testem nyugodt pihen a fotelban, de ÉN a tudatom vagy a szellemem, vagy akármim kint vagyok. UTAZOK.

Nagy szürke, betonlépcső jelenik meg előttem, s egy hang szól.

- Menj! Indulj lefelé. Megijedek, félek a lépcsőtől. Félek lefelé menni. Emeleten vagyok, talán egy épülő ház? De túl öregnek, kopottnak tűnnek a falak. Körülöttem minden betonból van, csupasz falak, még tető sincs, csak tátongó ablak és ajtónyílás. Ismét rám szól a hang:

- menj, indulj lefelé!

Az ablaknyíláson befúj a szél. Hátulról támad, taszít a lépcső felé. Megkapaszkodnék de, nincs mibe. Taszít, lök. Félek, de észreveszem, hogy a lépcső mellett, a földből egy csodálatos fénylétra sugárzik ki. Nem ér fel hozzám. Nem tudom hová támaszkodik, és hogyan érhetném el. Mégis úgy érzem, hogy hív ez a létra. Csalogat:

-rajtam bátran lemehetsz!  Elindulok a létra felé.  Óvatosan lépkedek, alattam szakadék tátong. Arra vágyom, hogy ez a létra egészen idáig érjen. És látom, hogy növekszik, nyúlik felfelé. Már túljutott azon a szinten, ahol állok. Csodálkozva nézem. 

-Hová nyúlik ez?  Égig érő létra lesz?

S létra, már túl ér a házon. Most eldönthetem, lefelé vagy felfelé induljak- e?

Elindulok a létrán lefelé. Ahogy elindulok, számolni kezdem a létrafokokat. Fel sem tűnik, hogy a számok, visszafelé csökkenek. Szinte természetes, hiszen lefelé megyek:  9, 8, 7, a hetedik foknál, megállok. Körülnézek, s lent ismét látom a szobámat. Még lejjebb

megyek, 6, 5, 4, és még eggyel lejjebb: Három! Ismét megállok. Lenézek és látom a fotelban punnyadó testem. Három! Ismétlem magamban, s mintha bátorságot kellene gyűjtenem, mély lélegzetet veszek. Indulok. 3, 2, 1, s lent vagyok. Azt mondom, lent vagyok. De nem tudom, hol vagyok. Úgy érzem, hogy a semmibe érkeztem. Alattam nincs talaj, fölöttem nincs ég. Mellettem nincs tér, és mögöttem nincs idő, de előttem mégis van valami. És ez a valami, a fény. Körül vesz a semmi, ami olyan, mint egy nagy buborék, és bármerre fordulok, buborék falon megcsillanó szivárvány vesz körül.

Ez MINDEN. Bennem van a fény, ami megvilágít mindent.

S ha most azt kérdezed:

- Mi mindent?  - akkor arra nem tudok válaszolni.

Nevetve mondanám:

- A semmit világítom meg.

És tehetnél fel még száz kérdést. Hol vagyok, mit látok? Mit érzek? Ezekre se tudnék válaszolni mást:

- Sehol vagyok, semmit, látok semmit, érzek.

Mert az, teljesen világos számomra, hogy vagyok, látok és érzek. ÉN Vagyok! ÉN Létezem!

ÉN Látok! ÉN Érzek! - mind ezt kijelenthetem!

Ezt biztosan tudom! Tudom, hogy létező vagyok! Érzem, hogy látok!  

- Vitatkozhatunk!

-  Miről?

-  A semmiről!

Most azt kérdezed milyen a semmi?

-  Gyönyörű!  Vágom rá azonnal! Mert gyönyörűnek érzem.

-  A semmi, az nem semmilyen? - akadékoskodhatnál.

-  Nem! A semmi az, gyönyörű, fényes, és meleg! -És ha tovább keresem anyanyelvem jelzőit, akkor se találok más szavakat. Ez olyan, mint a szerelem! Izgalmas, perzselő, láthatatlan, de mégis érezhető. Tápláló, s elemésztő. Gyönyörű fényes, és meleg.

- Tehát olyan, mint a szerelem? - kérded.

- Megérkezni a semmibe, semmivé válni, megsemmisülni, - ragozhatom.

- Gyönyörű, mint a halál!

Hirtelen felszáll mellettem egy madár. Ráébredek, hogy álmodtam. Suhanó szárnyak legyeznek, hallom érzem és látom. Egy fehér galambbal érkezve látom újra a testem, amint a fotelben pihen. Együtt repülünk be, a bezárt ablakon. Nincs üvegcsörgés, és meg sem repedt az ablak. Én ülve szendergek, lábamnál még néhányat tipeg a hófehér galamb. Koponyám tetején tornádótölcsérrel, magamba süppedek. Érzem, ahogyan izmaim, idegeim újra élednek. Mosolyogva kinyitom szemem.

Lehet hogy kicsit meghaltam? Nyújtózom egyet. Két karom égnek emelem.

-  Istenem! -  hálát rebegek. És egy gondolat tölti be lelkemet. Tudod, amikor kicsi gyerek voltam, gyakran mondtam anyámnak:

- Olyan jó meghalni!

Most azt gondolom, ez igaz lehet. És azt gondolom, a halál után nincs semmi. A Semmi, ami semmiség. Nézd ezt a szót! SEMMI -s ÉG  és azt gondolom, az ÉG telis tele van SEMMIvel.

2. Meditációs élménykép.

Testem ellazultan pihen. Mély tudatszinten vagyok.

Jobbra megpillantok egy ajtót. Elindulok és kilépek rajta. Szépen nyírt sövények, és rózsák között, kavicsos ösvényt látok magam előtt. Néhány lépést teszek. Mint éles üvegcserepek, úgy szúrja lábam a kavics.

-        De ez az én utam!

-        Még ha fáj is, lépnem kell előre.

Pár lépést teszek, és nem vérzik a lábam, bátran haladok tovább. A kavicsok lágyan zizegnek a talpam alatt. Szúrnak, de nem sebeznek.  Megpillantok egy kis virágos rétet, átsétálva rajta, erdőszélen találom magam. Magas tölgyek tövét sűrűn belepi az avar. Ahogyan lépek életre kelnek a halott levelek.

-        ez az élet zizzenése? Vagy a halálé?

Hirtelen szél kerekedik, és felkavarja a faleveleket. Arcomba, hajamba fújja őket, betakarják az egész testem. Nyomaszt a szél. Se előre se hátra nem tudok mozdulni. Egyre erőssebben fúj, és taszít elölről hátulról, oldalról. Megkapaszkodnék, de nincs mibe, nem érem el a fát,

Pedig, előttem van. Nem tudom átölelni, hogy megvédjem magam a széltől. Ahogyan fúj, hírtelen elhagyom a testem. Fölszállok a fa tetejére, és ott megpihenek. Szuszogást hallok, és fölfedezem, hogy én magam szuszogok.  Látom magamat ott lent a fa alatt, amint megkapaszkodni igyekszik a testem. Látom, hogy nem is lehetetlen, csak meg kellene fordulnom, mert éppen háttal állok a fának. Le is szólok magamnak.

-        Hé te szerencsétlen! fordulj már meg!

De a lent lévő testem nem hall, és nem lát. Kétségbeesetten nyújtogatja a karját, mint aki vakon próbál megtalálni valamit. Fönt a fa tetején még bosszankodom egy kicsit.

-        Eh! Ez a szerencsétlen, hát hiába beszélek én neki?

De úgy tűnik minden hiába! Ez a test egy lelketlen valami.

-        Az hát!  Hiszen a lélek, az én vagyok! És én, itt fent vagyok.

Vagy a szellemem az ami fent van? Én vagyok?

-        Tudj Isten micsoda?

És ami fent van, az elindul, ami lent van, az ott marad. Szél szárnyán szélsebesen repül a lelkem.

Egy kertben vagyok. Egy mókuskerékben, vagy valami hasonlóban, talán olyasmiben, mint az Elvarázsolt Kastély görgő hordója. Ez a mókuskerék forog körülöttem. És úgy érzem ez egy energia-pajzs. Elképzelem, hogy párhuzamosan is van egy hordó alakú, henger, ez a védőpajzs. Ez a két ellentétesen mozgó forgó mókuskerék, megvéd engem minden támadástól. A két pajzs egybeolvad és aranygömbbé alakul át, ami védelmezi szellemtestemet. Ez a gömb megvéd engem.

Egy örvény közeledik felém, egy forgószél. Úgy érzem, hogy jó barátom. Hagyom, hogy magával repítsen. Az aranygömbbel együtt felemel és kirepít a kozmoszba, szemem elé tárul az egész galaxis. Csodálatos és biztonságos érzés ez. Tudom hogy ez egy vízió, egy álom. A távolban egy másik gömböt pillantok meg. Az én gömböm egyenesen felé tart, és belérepül. Egy félhold alakú ívvé olvadunk egybe. S mint a Kisherceg a könyvben úgy ülök a holdon. Onnan szemlélem a világot. Előttem fényfolyosó nyílik. Itt segítő szellemek várnak rám. Én tudom hogy ők táltos fénylények. Hallom amint hívnak. Belépek a fényfolyosóra. A táltosok örömmel fogadnak. Egy hengert mutatnak, fölnyitott tetővel.

- Bátran feküdj bele - szól egy lágy hang.

És én megteszem, amit kér. A henger letapogatja minden információmat. Megállapítja, milyen energia-zavaraim vannak, milyen betegségem van. Megvizsgálja, milyen elemekre van szükségem Tűz-elemből, víz-elemből, levegő-elemből és föld-elemből kiválasztja a szükséges energiákat. Megtörtént az analízis, biztonságban, nyugalomban vagyok. Érzem, hogy a henger fedele rám zárul. Nagyon jól érzés. Tudom, hogy most a hiányzó rezgéseket fogom megkapni. Egy zöld fényt látok, ez közvetíti a hiányzó rezgéseket. Érzem, hogy egy kellemes melegség fut végig a testemen Harmonizálódnak az energiáim. Derékig a földi energiák harmonizálódnak, az alhasi víz energiák, a mellkasi levegő energiái és a fej tűz energiái. Úgy érzem, hogy több milliárd szabad elektront kapok, ez pótolja a hiányzó energiáimat. Minden szervem feltöltődik energiával. Bizsergést, melegséget, kellemes érzést érzek a lábamban. Tisztulnak az ereim, a sejtjeim, és az izületeim. Életre kel a lábam minden kis idegszála, erecskéje, sejtje. És mind ez kúszik felfelé a derékzónámba, és az alhasi zónámba. Föltöltődnek szabad elektronnal a csigolyáim, az alhasi szerveim, beleim, nemi szerveim, és a hólyagom. Gyomrom, lépem is Majd megtelik szabad elektronokkal szívem, tüdőm, garatom, gégém, légcsövem, karjaim, fejem, valamennyi szervem megtöltődik életenergiával. Egyensúlya kerültem. Kinyílik a szerkezet felső része. Kiszállok belőle, és egy székbe ülök. Megkérem a táltosokat, segítsenek a beteg szervek további gyógyításában. Hozzám

lép egy táltos

-        Itt minden rajtad múlik. Egészség, gyógyulás kulcsa a kezedben van. -mondja.

-        Ide bár mikor eljöhetsz, te magad is, és ez az a hely, ahova egykoron, amikor te is gyógyítóvá válsz, bárkit elhozhatsz, hogy gyógyulást kapjon.

Újra érzem a forgószelet, ahogyan magával ragad és repít vissza a valóságba. Élvezem a biztonságot, amit nekem adott. Élvezem az erőt és az egészséget.

Hallom a táltos hangját, amint mondja:

-Eljött az a pillanat, hogy meg tanulj töltekezni a csillagok energiájával. Repülni a forgószéllel, és ugyan akkor egyhelyben maradni.

Látom a nyugvó testem és felébredek