S a mérhetetlen messzeségen át 

Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd

Távol csillag remegő sugarát.

 Billió mérföldekről jött e fény,

Jött a jeges, fekete és kopár

Terek sötétjén lankadatlanul,

S ki tudja, mennyi ezredéve már. 

Egy égi üzenet, mely végre most 

Hozzám talált, s szememben célhoz ért,

S boldogan hal meg, amíg rácsukom

Fáradt pillám koporsófödelét. 

Tanultam én, hogy általszűrve a

Tudósok finom kristályműszerén,

Bús földünkkel s bús testemmel rokon

Elemekről ád hírt az égi fény. 

Magamba zárom, véremmé iszom,

És csöndben és tűnődve figyelem,

Mily ős bút zokog a vérnek a fény,

Földnek az ég, elemnek az elem? 

Tán fáj a csillagoknak a magány,

A térbe szétszórt milljom árvaság?

S hogy össze nem találunk már soha

A jégen, éjjen s messziségen át? 

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,

Mint egymástól itt a földi szívek!

A Szíriusz van tőlem távolabb

Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? 

Ó jaj barátság, és jaj szerelem!

Ó jaj az út lélektől lélekig!

Küldözzük a szem csüggedt sugarát,

S köztünk a roppant jeges űr lakik.