Biológiai Pszichoanalízis és Álom.

Elhangzott a Magyar Alvásdiagnosztikai Társaság

II. Alváskonferenciáján 2002 november 7-8. Budapest

Ormay Tom

Freud kiadta az Álomfejtés című könyvét 1900-ban, tehát kereken 100 évvel ezelőtt. Ő maga úgy értékelte a művet, hogy ez volt a legsikerültebb és egyúttal legszemélyesebb írása, amellyel lefektette a pszichoanalízis alapjait.

„Ilyen meglátás az embernek, csak egyszer adatik az életben”- mondta, és hozzátette, hogy a motiváció részben saját önanalízise, részben pedig édesapja halála volt, amelyet élete legfontosabb eseményének tartott.

Az elmúlt évszázad alatt, amióta Freud először próbálta álmait megérteni, sok minden megváltozott mind a neurológia, mind a pszichoanalízis világában. Itt most tényleg csak rövid idő áll rendelkezésünkre, de próbáljuk áttekinteni ezeket a változásokat. Kezdjük az álom mechanizmusának és értelmezésének freudi modelljével.

Freud volt az egyike azoknak, akik már száz évvel ezelőtt azt állították, hogy a mentális élet nagy része tudattalan, és hogy a tudat mindössze az értelem egyik tulajdonsága. Abban az időben ezt legtöbben ellenezték, de manapság ez már elfogadott ténynek számít a kognitíve neurológiában.

Manapság sok kongitív tudós azt mondja, hogy a tudatnak kis szerepe van a mentális életben és ilyen jellegű tevékenységünk legnagyobb része tudat nélkül zajlik.(Bargh és Chartrand, 1999). Ez nagy fordulatot jelent a pszichoanalízis irányába, és elsősorban az agysérült betegekkel folytatott megfigyelések eredménye.

A vaklátásról már 1986.-ban szó volt (Weiskrantz), aki megfigyelte, hogy ha valakinek megsérül az okcipitális lebenyekben a vizuális kortexe, akkor „kortikus vakságtól” szenved. Tehát ha a szeme elé teszünk egy tárgyat, akkor azt mondja, hogy nem látja, de ha felkérjük, hogy találgasson, mi is lehet az a tárgy, akkor a véletlenszerűség statisztikájánál sokkal nagyobb arányban ki fogja találni, mi is tárgy. Tehát a szónak egy bizonyos értelmében látja a tárgyat, de nem tudatos afelől, hogy látja. Úgy tűnik, hogy a szó köznapi értelmében „látás” alatt „tudatos látást” értünk, de az ilyen kísérletek segítségével beszélhetünk tudattalan látásról is. Ugyan ezt megfigyelhetjük egyéb kognitív fakultásokkal kapcsolatban is, például a memóriánál, ahol a tudattalan memóriát „implicit” memóriának is nevezik, míg a tudatosat „explicit” memóriának hívják. Megint csak Bargh és Chartrand úgy találták, hogy viselkedésünk 95 százalékát a tudattalan határozza meg, és csak mintegy 5%-áért felelünk tudatosan. Azért látunk vakon is, mert a kortikus vizuális feldolgozásnak egy része nem tudatos. Innen tovább menve fontossá vált az agy azon részeinek felkutatása, amelyekre szükség van a tudathoz.

Kiderült, hogy különbséget kell tenni a tudat „tartalma” és a tudat mint „szellemi állapot” között. A tudat állapotával foglalkoznak például az anesztéziával kapcsolatban. Itt a tudati állapot fokozatai között kell különbséget tenni, tehát lehet valaki többé, vagy kevésbé tudatos, vagy éber, és ilyenkor az egész személy globális állapotáról beszélünk. Ugyan ezt találjuk az álom különböző tudati szintjeinél. Ezt a tudatos állapotot elveszítik azok, akik agyalapi sérülést szenvednek. Kiderült, hogy az agy alapból jövő stimulusok, tehát nem specifikus stimulusok hozzák létre a tudat állapotát. Az agynak ugyan ebben a részében találhatók a zsigerekhez való kapcsolódások. Ezen az alapon Damasio 1999-ben arra a megállapodásra jutott, hogy a tudat tartalmát a poszteriális kortikus csatornák határozzák meg, tehát a külső világ befolyása alatt állnak, ugyan akkor a tudati állapot az agytörzs aktivizáló rendszerének az eredménye, amely ugyan akkor a test belső állapotát is ellenőrzi. Így a tudat állapota a test belső helyzetének a tényezője. Segítségével állandóan információnk van arról, hogy hogyan érzünk? Tehát, hogy a személy, az „én” milyen állapotban van.

Damasio (1999b) arra a következtetésre is jutott, hogy a tudat két tényezője, a külső és a belső világot ellenőrző, egyúttal össze is köti ezt a két világot, a tárgyat és a szelfet. A külső pillanatot a belső pillanattal. Ezeket a jelenbeli tudatos időegységeket valószínűleg az agyban található 40 hertzes ritmikus oszcilláció ingerli. Így keletkezik annak az „érzése, hogy mi történik”. Tehát a tudatban az érzelmek, az események  értékelései rávetítődnek arra ami történik körülöttünk. Ezt nevezi Damasio alaptudatnak: core consciousness. Azt írja (1999):

 „Szerintem mondhatjuk, hogy Freudnak a tudat természetével kapcsolatos meglátása egybeesik korunk neurológiája legfejlettebb nézeteivel.”

 Az itt leírt alap tudat, vagy egyszerű, vagy elsődleges tudat mellet van még a reflexíve, vagy másodlagos tudat is. Ez a tudat tudata, tehát amikor nem csak tudom, amit érzek, de azt is tudom, hogy tudom, hogy érzek. Ide tartozik a felfogásról való gondolkodás, vagy a felfogott képeket alkalmazó gondolkodás. A másodlagos tudat elsősorban a kortextől függ, és különösen az asszociatív kortextől. Elsősorban a bal félteke nyelvzónáitól és a prefrontális lebenytől. Ez utóbbi sokkal fejlettebb az embernél, mint bármelyik más élőlénynél. Itt találhatók a reprezentációk, tehát, hogy megtekinthetjük a múltat, és így nem csak a jelen pillanatban élünk.

 Freud szerint az álom a tudattalanba vezető királyi út. Ennek a mondatnak a megértése fontos, különösen a legújabb neurológiai eredmények tükrében. Freud nem azt mondta, hogy az álom tudattalan, hanem azt, hogy az a tudattalanba vezető út. Tehát egy olyan lelki állapot, amely szerinte valahol a tudat és a tudattalan között lett volna. Ez aztán tudatosabbá válik, amikor az álmodó felébredt és elmondja az álmát. Az egészet még tudatosabbá lehet tenni az álom megfejtésével. Tehát itt a tudat különböző fokozatairól van szó, amelyeken végig megyünk az álomfejtés során, és ahogy egyre tudatosabbá válunk, úgy egyre közelebb kerülünk a tudattalanhoz, hiszen az válik egyre tudatosabbá. Tehát, itt két irányba folyik a munka egyszerre. A tudattalant próbálom egyre jobban megérteni. Ez különben minden megfejtés mechanizmusa. Ahogy egyre többet megértünk, egyre közelebb jutunk ahhoz, amit nem értettünk. Ahogy egyre mélyebben belemegyünk a tudattalanba, egyre tudatosabbá válunk.  Az út egyébként végtelen. Freud 1915-ben nézett szembe azzal a kérdéssel, hogy magát a tudattalant nem lehet megérteni, mert ahogy a tudatunkba kerül, már nem tudattalan, hanem tudatos. Ennek ellenére csinált hipotéziseket a tudattalanról. Legalább kettőt. Volt, amikor azt mondta, hogy a tudattalan valami szervezetlen sistergő mélység, máskor azonban határozott szerveződést tulajdonított neki, bár a tudatétól különböző szerveződést. Ezen az alapon keresett tudattalan gondolati folyamatokat az álmon keresztül. De miért kell az álmot megfejteni? Freud szerint azért, mert sok érzelem, asszociáció és kép van lelkünk tudattalan részében, amit elfolytunk, tehát nem engedjük be a tudatba, mert valami oknál fogva azoknak a tudatát nem bírnánk elviselni. Ennek ellenére, a lelki tartalmak befolyásolják lelkiállapotunkat, tetteinket akkor is, ha nem tudatosak. És egy tudattalanban rejlő konfliktus nagyon megzavarhatja életünket.

Technikailag az álomfejtés úgy történik, hogy a beteggel valamilyen témán dolgozunk. Az lehet akár milyen probléma, mondjuk az illetőnek repülési fóbiája van, tehát nem mer repülőgépre ülni, pedig nagyon fontos lenne, mert üzletember és sok külföldi kapcsolata van. A probléma két évvel korábban kezdődött, röviddel azután, hogy megnősült. Amikor ezt a beteg elmondta, rögtön hozzátette, hogy egyáltalán nem féltékeny, pedig a felesége nagyon csinos, de ő száz százalékig megbízik benne. Asszociációkat keresünk és emlékeket, ahogy ez ilyenkor történik, amíg az egyik ülésen beteg hoz egy álmot. Egy szobában ül, be van zárva, és hallja, hogy a szomszéd szobában a felesége segítségért kiabál, de ő nem tud odamenni. Amikor kérem, hogy írja le a szobát, kiderül, hogy az egy repülőgép belsejéhez hasonlít. Azt nem tudja milyen veszélybe lehetett a felesége. Ahogy próbáljuk megérteni az álmot, emlékeztetem őt, hogy a munka során már előbb kiderült, hogy a repüléssel kapcsolatban szexuális asszociációi vannak, de hogy eddig ezekkel az asszociációkkal nem tudtunk mit kezdeni. A felesége van szexuális veszélyben, és ő nem lehet vele, mondta erre ő, aztán hosszú csend következett. Aztán megszólalt és azt mondta: „Nem, nem, én ezt mindig csinálom. Nem a feleségem fél, hanem én.” Ez fontos mozzanat volt, mert hiszen fóbiával dolgoztunk. Kérdeztem, hogy mitől fél, de addigra már ő megfejtette az álmát: Ha valóban repülne, be lenne zárva a repülőgépbe, amíg a felesége otthon maradna, és ő fél, hogy a feleségével valami történne. Vajon mi? És itt vettük hasznát a repüléssel kapcsolatos szexuális asszociációknak. Igen, valami szexuális történne a feleségével, amíg ő az óceán fölött repül. Kiderült hogy, a fóbia motivációja éppen az volt, amit az elején tagadott, tehát, hogy féltékeny volt. Ebben a példában nyilvánvaló, hogy mi volt az a tudattalan gondolat, amit a beteg elfojtott, nem volt képes beengedni a tudatába: Saját szelfjéről alkotott képe nem bírta elviselni azt, hogy ő féltékeny lehet.

Freud szerint az álomnak van egy vágy kielégítő motivációja. Nem csak az van, és itt sokan egyszerűsítik őt, mert az álomban sokféle motivációt találhatunk, de a vágykielégülés mindig megvan.

Miért mondtam el ezt az esetet, Azért, mert szeretném illusztrálni, hogy egy álmot önmagában nem lehet megérteni. Ha csak magát az álmot nézzük, annyi felé elkalandozhatnak a gondolataink, hogy szinte tetszőlegesen adhatnánk értelmet neki.  Mindig fontos az az összefüggés, az a háttér, amelyben az álom keletkezett. Ezért mondjuk azt is, hogy az álom tudattalanból jövő kommunikáció. Valami történik velünk, ettől megmozdulnak gondolatok, amit nem tudunk elviselni azt a tudattalanba folytjuk, de ekkor a gondolat visszavágyik a tudatba és esetleg álom lesz belőle.        

Na már most, mit tudnak csinálni mindezzel a pszichobiológusok?

Azt már említettük, hogy a tudattal kapcsolatban sokan megegyeznek abban, amit Freud mondott egy évszázaddal ezelőtt. Az az emberi tulajdonság, hogy tudatosak vagyunk a tudatunk felől, és különösen, hogy a konkrét percepciókat absztrakt fogalmakká változtatjuk, elsősorban a nyelven alapul, ugyan úgy, ahogy a nyelven alapul az álmok megfejtése is. Így most már mondhatjuk, hogy az álom az elsődleges tudat állapotában van, míg a megfejtés inkább a reflexív tudat felé tolódik. Ezért kap a megfejtett álom az ébrenléthez hasonló valóságtartalmat és absztrakt gondolatainkhoz is így kapcsolódik.

Llinas: (Linas and Pare, (1996): Kicsit humorosan a következőt írták: „Az éber tudat olyan álom, amelyet érzéki input és motor output módosít.” Az álomban az idegrendszer, mint zárt rendszer működik, olyan értelemben, hogy nincs input a külső világból.

Hobson (1994) sok szempontból egyetért Llinassal és Edelmannal. Ő is azt mondja, hogy az agy alapjában véve zárt rendszer, amelyben belsőleg fejlesztett neuron tevékenység folyik, és a hasonló EEG tevékenység alapján mondhatjuk, hogy az álom és az ébrenlét a tudat különböző állapotai.

Ébrenlét állapotában az aminergikus tevékenység elfolytja a tevékenységet a cholinergikus neuronokban, így REM nincs. Tehát az ébrenlét egy elfojtás következménye. Ez megegyezik azzal, amit Freud mondott, amikor rámutatott, hogy az álomban gyengébb az elfojtás, ezért jelenhetnek meg olyan vágyak, amelyek az ébrenlétkor nem találhatók meg. REM álom akkor történik, amikor ez az elfojtás csökken, vagy megszűnik.

Itt segít, ha meggondoljuk mit értett Freud elfojtás alatt. Volt, amikor egy szűk értelemben azt mondta, hogy a lelki folyamatok a felettes én hatására akkor fojtódnak el, amikor azok erkölcsileg el nem fogadhatók. De máskor az elfojtást általánosabb értelemben vette, és azt mondta, hogy azért van rá szükség, mert a tudattalan folyamatok szerveződése más, mint a tudatosé, és veszélyeztetik a tudatot. Így, az általánosabb értelemben, természetesnek tűnik, hogy a tudattalant a maga helyén kell tartani mindaddig, amíg annak tartalma a különböző kognitív folyamatok segítségével átszerveződik a tudat szintjére. Ezeket a racionális folyamatokat az agy frontális lebenye vezérli.

Hobson megegyezik Llimassal és Edelmannal, abban, hogy az álom olyan tudatos állapot, amelyet nem módosít  a külső világ behatása. A legfőbb különbség az, hogy REM álomban a kortexnek olyan területei, amelyek a külső világgal való kapcsolatban tevékenyek, (érzéki és frontális részek) le vannak zárva, és az információs folyamatot belső stimulusok hajtják. Hobson szerint az álom furcsa képei nem tudattalan dinamika eredményei, tehát ebben nem ért egyet Freuddal. Szerinte úgy keletkeznek, hogy az érzéki és motor részeket az agytörzsből jövő ingerek hajtják, amelyeket nem kontrolálja a „racionális” és „akarati” frontális kortex. De azért emocionális értelmük van, mert a limbikus körökben található emocionális memória hat rájuk. Persze, pszichoanalitikus szempontból ez azért fontos, mert mi eléggé meghatározott elvek alapján keresünk értelmet az álmokban. Először is fontos lenne tudni, hogy az álmot a pontból jövő véletlenszerű ingerek stimulálják e, és ennek következtében kapcsolódnak be emocionális körök, vagy fordítva, esetleg emocionális körök indítanák be az álmot? A pszichoanalízis szerint az álomban vágykielégülés a cél, tehát ezek szerint azt várnánk el, hogy emocionális ingerek indítanák az álmot.

Szerintem a logika azt diktálja, hogy itt van még egy lehetőség: Az álmok beindulhatnak az agytörzsből jövő véletlenszerű ingerek hatására, de amikor már beindultak és az emocionális területek működésbe léptek, ezek elvihetik az álmot valamilyen vágykielégülés irányába. Ilyen módon a vágyak mintegy meglovagolhatják az álom folyamatát. Én ebben felismerném a vágyak tipikus megnyilvánulását.  

Hobson úgy gondolja, hogy az álom célja valószínűleg a memória és a nap folyamán beérkezett tanulás konszolidálása lenne, mert ilyenkor input a külső világból megszűnik és új szinaptikus kapcsolatok jöhetnek létre ezek zavara nélkül. Itt megint különbözik Freudtól, aki szerint az álom célja az alvás megőrzése lenne. De ezzel kapcsolatban eltérők a vélemények és úgy tűnik a kérdés nincs lezárva.

Reiser (1991) már vagy tíz évvel ezelőtt rámutatott arra, hogy az álomban megtalálhatók az előző nap emlékei. Ezt Freud is észrevette, és fontosnak tartotta azzal kapcsolatban, hogy milyen építőkövekből állhat össze az álom. Reiser szerint ez azt jelenti, hogy a látszólag véletlenszerűen stimulált álmokban inkább megjelennek az előző nap élményei, problémái, stb. és az így keletkezett asszociációk pszichodinamikus szempontból jelentősek lehetnek.

Érdekes, hogy Hobson hipotézise feltételezi, hogy amikor az ember emlékszik egy álmára, akkor utólag visszaemlékszik arra, amit ugyan abban a formában élt át, ahogyan arról beszámol, tehát, ha krokodilról számol be, akkor krokodilról álmodott a REM állapotban. Pedig sokszor előfordul, hogy felébredés közben megfigyelhetjük, hogy az álom változik. Persze, ez akkor van így, amikor az ember lassan ébred fel és nem, amikor felébresztik, ahogy ez az álomkísérleteknél történik. Egyszer, amikor lassan ébredtem, láttam, ahogy az álmomban először katonák, álltak, de ahogy ébredtem, azok lassan oszlopokká váltak. Freud is említ ilyet az Álomfejtés könyvében. Tehát, nekem inkább úgy tűnik, hogy éber állapotban adunk formát annak, ami végigment bennünk, az álmodás állapotában. Úgy tűnik, mintha nem emlékeznénk magára az álomtartalomra, hanem mintha maga a reflexív tudatos emlékezés adna végleges formát az álomnak. Amikor egyes betegek később visszaemlékeznek egy álomra, esetleg nem pontosan ugyan úgy mondják el. Van, amikor nagyon kell igyekeznem, hogy felismerjem az álmot, amire hivatkozzak. De ha beleszólok, akkor megváltozik az emlék. Ha belekérdezek, hogy nem ez, az az álom amiben ez vagy az történt, akkor azt mondják, hogy ja igen az volt az. Tehát, úgy tűnik, hogy egy álomra nem úgy emlékezünk, mint egy eseményre, ami konkréten megtörtént velünk, és ami valóságos tények sorozatából áll, és amit valójában csak egyféle képen lehet elmondani.

Ezen az alapon gondolta Freud, hogy az álom tudatossá válik, amikor emlékszünk rá, és ezt a tudatosan elmondott álmot nevezte manifeszt álomnak, ellentétben azzal, ami valóban végbemehetett az álom folyamán, és amit látens álomnak hívott. Lehet úgy érvelni, hogy a látens álomról, mint olyanról nem mondhatunk semmit, mert akár mit mondunk az még egy manifeszt álom lesz. Ha így értjük az álomfejtést, akkor soha nem jutunk el a látens álomhoz, mert egy értelmezés csak egy további manifeszt álmot eredményez, amelynek segítségével esetleg jobban megértettünk valamit az illető lelki folyamataiból. Ismert tény, hogy ugyan az az álom, később felmerülhet a beteg emlékezetében, amikor valami más problémán dolgozunk, és akkor találunk egy másik értelmezést ugyan arra az álomra.

Van az álomnak egy a Hobsonénál később kialakult neurológiai modellje. Ezen Solms és munkatársai dolgoznak. Igaz, hogy csak az elmúlt pár évben jelent meg, de a közelítési módnak már hosszú hagyománya van (Karen Kaplan-Solms and Mark Solms, 2002):1922-ben egy fiatal orosz pszichológus írt Freudnak és megkérte, hogy had indítson egy pszichoanalitikus egyesültet Kazan városában. A neve Alekszander Romanovics Luria volt. Freud beleegyezett, és minden a legjobb úton lett volna, hogy a pszichoanalízis meghonosodjon a Szovjet Unióban, de a hivatalos vélemény hamar a pszichoanalízis ellen fordult. Luirának vissza kellette vonnia tévesnek nyilvánított tanait, amit ő persze, meg is tett. De később, amikor orvos lett, gondolkodása továbbra is a Freudi vonalat követte és ezek jelentek meg kutatásaiban. Freud alapján a „dinamikus lokalizáció” elvét hirdette, tehát hogy az agyban nem található egy meghatározott központ valamelyik neurológiai funkcióhoz, hanem tipikusan az agy több területe aktív. Hatással volt olyan emberekre, mint Oliver Sacks és Luciano Mecacci, akik ismert alakjai a modern neuro-pszichológiának. Már a maga korában beszélt arról is, hogy az agykutatáshoz az agysérülések által adott lehetőségeket kell felhasználni. 

Solms és Turnbul 2002-ben kiadott könyvük szerint az álmot nem az agytörzsből induló stimulusok gerjesztik, mert agysérülések ezen a helyen nem állítják le az álom folyamatát. Ellenben agysérülések az előagy két helyén megszüntetik az álmot. Ezeknek egyike az átmeneti terület az okcipitális, temporális pareitális kortex között van, az előagy hátsó részében. Itt történik az információk beérkezése, analízise és elraktározása. Agysérülés ezen a helyen akármelyik oldalon, teljes álomszünetet eredményez. Hasonló eredménnyel jár a frontális lebenyben a limbikus fehér réteg sérülése. Ha ez a terület megsérül mind a két oldalon egyszerre, akkor is megszűnnek az álmok.

Továbbmenve a két szerző állítja, hogy az álomképződés fontos része, hogy a kereső motivációs rendszer aktivizálódik, és mivel hogy a motor terület le van zárva, cselekedet helyett az ember álmodik. Ez persze pontosan megfelelne Freud elméletének, amely szerint az álom elfojtott vágyat elégít ki. Továbbá úgy látják, hogy ezen az alapon az is igaz, hogy az álom az alvás őre, ahogyan azt Freud mondta, mert amikor álmodunk, a belső motivációs rendszer felébreszthet bennünket, mondjuk, mert éhesek vagyunk, de az álom kielégíti a motivációs vágyat, és így az ember továbbaludhat. 

Irodalom: 

Bargh J. A. (1999): The Unbearable Automaticity of Being.

Chartrand T. L.         American Psychologist, 54: 462-479

 Damasio A. (1999a): Commentary on Panksepp.

                                   Neuro-Psychoanalysis, 1: 38-39

 Damasio A. (1999b): The Feeling of what Happens.

                                   Heinemann, London

 Hobson J. A. (1994): The Chemistry of Conscious States

                                   Little , Brown and Co. Boston.

Hobson at al (1998): The Neuro Psychology of REM Dreaming.

                                  Neuro Report, 9. R1-R14

Llinas R. R. (1996):  The brain as a closed system, modulated by the senses.

Pare D.                       The Mind-Brain Continuum. Ed: R. Llinas and P. Churchland

                                   MIT Press.Cambridge, MA. p. 1-18 

Kaplan-Solms K. (2002): Clinical Studies In Neuro-Psychoanalysis.

Solms M.                          Karnak, London

 Reiser M. F. (1991):  Memory in Mind and Brain

                Basic Books, NewYork 

 olms M.   (2002): The Brain and the Inner World

Turnbul O.              Karnak, London