C. W. LEADBEATER

AZOKNAK, AKIK GYÁSZOLNAK

Testvér, a halál olyasvalakitől fosztott meg téged, akit mély odaadással szerettél, és aki az egész világot jelentette számodra. Ez a világ most üres lett neked és úgy érzed, hogy nem érdemes életedet végig élni. Az az érzésed, hogy az öröm örökre elhagyott, léted nagy és reménytelen szomorúság. Fájdalmasan epedsz egy letűnt kéz érintése után, és egy olyan hang után vágyódsz, amely örökre elnémult. Folyton csak magadra és pótolhatatlan veszteségedre gondolsz. Bánatodhoz még az a szomorúság is járul, hogy azt ugyan tudod, hogy kedvesed itt ha­gyott, de nem tudsz rajta eligazodni, hová, mer­re ment? Reméled, hogy jó helyen van, de ha fel­felé tekintesz, üres minden és zokogásodra nincs válasz. Így aztán kétségbeesés és kétely vesz rajtad erőt, és felhőbe burkolja a soha le nem nyugvó napot.

Érzésed nagyon is természetes és én, ki e sorokat írom, teljesen megértelek. A legna­gyobb mértékben rokonszenvezem mindazokkal, kiket hasonló csapás sújtott. De ennél többet szeretnék érted tenni. Remélem, hogy segítséget és megkönnyebbülést adhatok neked. Ha ezer hason­ló esetben adódott már segítség és megkönnyebbü­lés, miért ne sikerülne ez veled kapcsolatban is?

Azt fogod kérdezni: „Hogy lehet meg­könnyebbülés, remény az én számomra?”

Az legyen vigasztalásod, hogy bánatod tévhiten alapul. Olyasvalamin tépelődsz, ami tulajdonképpen meg sem történt. Ha megérted a tényállást, nem fogsz többé tépelődni.

Feleleted ez lesz: „Az én veszteségem az, rajtam csak úgy lehet segíteni, ha visszaadod halottamat.” Értelek, de pillanatnyi türelmet kérek, míg három érvemet megérted. Először csak széles, nagy vonalakban fogom ecsetelni, és csak később kezdek majd meggyőző részletekbe.

1. Vesztéseged csak látszólag az, és csakis a te nézőpontodból ítélve az. Más látó­körbe szeretnélek helyezni. A te szenvedésednek az az oka, hogy a természet törvényeit nem isme­red. Engedd meg, hogy e törvények megismerésében egynéhány alapigazságnak elsorolásával, melye­ket azután tetszésed szerint tanulmányozhatsz, segítségedre lehessek.

2. A halál után való élet nem titok töb­bé és szeretett halottad miatt nem kell, hogy nyugtalanító bizonytalanságban maradj. A sír utáni élet ugyanazon természeti törvényeknek van alávetve, mint a miénk, mellyel már kellően kísérleteztek, és amelyet tudományos pontosság­gal vizsgáltak meg.

3. Nem szabad gyászolnod, mert ez szere­tett halottadra nézve káros. Ha majd meggyőződsz erről az igazságról, nem fogsz többé gyászolni.

Véleményed szerint mindez csak feltevés. Mi az alapja jelenlegi hitednek? Legyen az bár­milyen, azért vallod, mert valamely egyház ezt így hirdeti, vagy valamely szent könyvben így van megírva, vagy pedig a környezetedben ez az általánosan elfogadott hit, a mai korszak elfo­gadott nézete. Ha előítélet nélkül fogsz ítél­kezni, meglátod, hogy az effajta felfogás is csak feltevésen alapul. Hiszen az egyházak is külön­böző nézeteket vallanak és a szent könyvek írá­sait is különféleképp értelmezik. Korod elfoga­dott nézete nem alapul határozott tudáson. Szerencsénkre mindez csak mendemonda. Ezek a dolgok, melyek oly közelről és mélyen érintenek bennünket, túl fontosak ahhoz, hogy ne tehessük ki se vak hiedelemnek, se pedig merész állítá­soknak: a tudományos kutatás és rendszerezés bizonyosságát kívánják meg. Ilyenfajta kutatá­sok, ilyen rendszerezések történtek, ezeknek eredményét terjesztem eléd. Nem kívánom, hogy vakon elfogadd. Én csak azokat a tényeket soro­lom elő, melyekben biztos vagyok és felhívlak e tények vizsgálatára.

Az ember összetétele

Vegyük csak sorba állításainkat és fi­gyeljük meg egymás után. Hogy e tárgyat jobban megérthesd, el kell, hogy mondjak egyet-mást az ember alkatáról. Ez általánosságban ismeretlen az olyanok előtt, akik nem foglalkoztak vele szakszerűen. Bizonyára hallottad már, hogy az embernek lelke van, s ez a lélek halhatatlan. Azt állítják róla, hogy a test halála után tovább él. Szeretném, ha félredobnád ezt a bizonyta­lanságot és megértenéd, hogy az igazságnak fer­de beállítása ez. Ne mondd: „Remélem, hogy van lelkem”, hanem: „Tudom, hogy lélek vagyok.” Mert ez a való igazság: az igazi ember lélek, és van teste. A test, az még nem az ember, csak az em­ber ruhája. Az, amit halálnak mondanak, csak levetése egy elviselt öltözéknek és nem jobban kimúlása az embernek, mint az, ha leveti felöl­tőjét. Így tehát nem a barátodat veszítetted el,  csupán a nála használatban lévő és tőlünk meg­szokott felöltőjét. E felöltőnek ugyan vége sza­kadt, de nem az embernek, ki viselője volt és valószínű, hogy az ember az, akihez ragaszkod­tál, és nem a felöltő.

Hogy barátodnak helyzetét megérthesd, elsősorban saját magaddal kell, hogy tisztába jöjj. Próbáld megérteni, hogy halhatatlan lény vagy; halhatatlan, mert isteni vagy benső lénye­gedben, mert szikra vagy Isten tüzéből, mely megvolt jóval azelőtt, mielőtt felvetted ezt az öltözéket, melyet testnek nevezel, és hogy létez­ni fogsz továbbra is azután, amikor már ez a test elporladt. „Isten saját örökkévalóságának képére teremtette az embert.” Ez nem beszédfor­ma vagy vallásos hit, ez véglegesen megállapí­tott tudományos tény, mely, ha fáradságot veszel, és az erre vonatkozó irodalomban olvasgatsz, bi­zonyítékokkal szolgál. Ha el tudod képzelni, hogy lelkednek igaz létében mostani életed csak egy napot jelent, ez igazságot szeretett barátodra alkalmazva belátod, hogy nem ő az, aki megszűnt létezni, hanem csak a levetett teste.

Ezzel nem azt akarom mondani, hogy úgy gondolj reá, mint egy testnélküli leheletre. Le­hetőleg úgy foglalkozzál vele, mint amilyennek régen ismerted. Valamikor régen így szólt Szent Pál: „Van egy természetes és van egy szellemi  test.” Az emberek helytelenül értelmezik ezt a  mondását, mert ezen testekre, mint folytatólago­sakra és nem mint bennünk egyszerre létezőre gondolnak. Te - úgy amint vagy és ezt olvasod - egyszerre mindkettő birtokában vagy, vagyis van „természetes” vagy fizikai tested, amelyet lát­hatsz, és van egy másik, egy benső tested, amely láthatatlan, ezt nevezte Szent Pál „szelleminek”. Ha leveted fizikai testedet, még mindig marad másik, finomabb anyagból készült eszköz. Ekkor szellemi testedbe vagy öltözve. Ha fizikai tes­tünket szimbolikusan felöltővel vagy kabáttal hasonlítjuk össze, szellemi testünk lesz az az alsó ruha, amelyet a felső ruha alatt viselünk.

Ha mindez érthető előtted, menjünk egy lépéssel előre. Nemcsak a halállal vetjük le szilárd anyagból készült felöltőnket, ó nem! Minden éjjel, amikor alszunk, kibújunk belőle, és szellemi testünkben barangoljuk be a világot - láthatatlan formában - ami ezt a sűrű világot illeti. Azonban ama barátaid tisztán látják, kik ugyanazon időben használják szellemi testüket.  Minden test csak hasonló sűrűségűeket fog meg­látni. Fizikai tested csakis fizikai testeket lát, szellemi tested viszont csakis szellemi testeket fog észlelni. Ha újra kabátodba bújsz, vagyis visszatérsz szilárd testedbe, és ezen ala­csonyabb világban föl (vagy le) ébredsz, meg­történik néha, hogy visszaemlékezel - bár rende­sen meglehetősen eltorzítva - arra, amit valahol másutt láttál, és ezt álomnak fogod nevezni. Az álmot tulajdonképpen ideiglenes halálnak mond­hatnánk, ilyenkor nem veted le egészen felöltő­det. Ebből azt látod, hogy alvó állapotodban ugyanolyan helyzetben vagy, mint elhalt barátod. Hogy mi ez a helyzet, azt rögtön elmagya­rázom.

A halál utáni életről számtalan elmélet van. A legtöbb közülük régi szentírások félre­értésén alapul. Rettenetes dogmaként vallotta majdnem egész Európa azt, amit örökké tartó büntetésnek neveznek. Bár csak a reménytelenül tu­datlanok hisznek ma még benne, alapul véve Krisztus félremagyarázott szavait. Mindezekben a papság még megerősítette őket. Ez a hit hata­lom volt az ő számukra, mellyel féken tudták tartani a tudatlan tömegeket, hogy erkölcsileg javítsák. Amint a világ civilizációjában haladni kezdett, mindjobban érezték e hitnek nemcsak is­tenkáromló, de nevetséges voltát is. Azután jöt­tek a vallásújítók, kik józanabb módozatokat hoztak. Ezek az állítások is mind igen homályo­sak és távol esnek a nagy igazságnak egyszerű­ségétől. Az összes egyházak tanait bonyolulttá teszi, hogy ragaszkodnak ahhoz, hogy beállítsa­nak egy képtelen és alaptalan dogmát egy kegyetlen, haragos Istenségről, aki bántalmazza népét. Ezen irtóztató tant a primitív júdaizmusból plántálták át, ahelyett, hogy Krisztus tanát fo­gadták volna el, mely szerint Isten népének sze­rető Atyja. Azok az emberek, akik az alapigazsá­gokat megértették, hogy Isten a szeretet, és a világegyetemet örökkévaló és bölcs törvények szabályozzák, kezdték belátni, hogy ugyanezek­nek a törvényeknek van alávetve a síron túli élet is. De még most is homályos a hit. Beszélnek ne­künk egy távoli mennyországról, egy a távoli jövőben bekövetkező ítéletnapról, de vajmi kevés felvilágosítást adnak arra nézve, hogy mi történik itt és most. Akik tanítanak, nem állítják, hogy személyes tapasztalatuk van a síron túli életről, nem arról beszélnek nekünk, amit ők maguk tudnak, ha­nem csak arról, amit másoktól hallottak. Hogy lehet ez kielégítő a mi számunkra?

Az igazság az, hogy a vak hiszékenység napja letűnt. Tudományos korszakban élünk, a to­vábbiakban el nem fogadhatunk olyan eszméket, melye­ket nem támaszt alá az értelem és a józan ész. Semmi oka nincs, hogy miért ne alkalmazhatnánk tudományos módszereket azoknak a problémáknak a megvilágítására, melyeket régen kizárólag a vallásokra bíztak. Ezeket a rendszereket alkal­mazta a „Teozófiai Társulat” és a „Society for Psychical Research” nevű társulat. Ezeknek a tudományos szellemben végzett kutatásoknak az eredményéről számolok itt be.

Szellemek vagyunk, de materiális világ­ban élünk. Olyan világ ez, melyet, bárhogy is szemléljük a dolgot, mégis csak részben ismerünk. Csakis érzékeinkkel vehetünk róla tudomást, ezek pedig nagyon is tökéletlenek. Látjuk a szilárd tárgyakat, rendes körülményeknél a folyékonyakat is, a gázok már rendszerint láthatatlanok. A kutatás kimutatja, hogy a legritkább gáznál is vannak finomabb anyagok, ezek azonban fizikai érzékünkkel már nem érzékelhetők, azokról fizi­kai eszközökkel nem is szerezhetünk tapasztala­tokat.

Mégis érintkezésbe léphetünk velük, meg­figyelhetjük őket, de csakis szellemi testünk­ben, melyről már említést tettem, mert an­nak is éppen úgy megvannak a maga speciális ér­zékei, mint a másik testnek. A legtöbb ember ugyan még nem sajátította el, hogy mi módon használja őket, de ez olyan képesség, amelyet mindenki megszerezhet magának. Igenis tudjuk, hogy ez lehetséges, mert már sokan eljutottak idáig. És mindezek sok olyat képesek észlelni, ami a fi­zikai látóképességen túl van. Az a tapasztala­tuk, hogy sokkal csodálatosabb a világunk, mint ahogy ezt valaha is föltételeztük. Évezredek óta élnek benne emberek, és a legnagyobb részének halvány sejtelme sem volt létének magasztosabb és szebbik részéről. A kutatásoknak az az ága, melyről már másutt beszámoltam, számtalan bámu­latos eredményhez vezetett, és naponta újabb és újabb betekintést nyerünk ebbe a világba. Mindezekről a teozó­fiai irodalom számol be. Itt csak arra akarunk szorítkozni, hogy mik a túlvilág - vagy ahogy mondani szokás - a halál utáni élet körülményei és lakói.

A szellemi test

Elsősorban azt tudjuk meg, hogy a halál nem jelenti az élet befejezését, ahogy ezt tu­datlanságból feltételeztük. Ez csak átmenetet képez az élet egyik állapotából a másikba. Mond­tam már, hogy ez nem más, mint a felöl­tő levetése: az ember házikabátjában marad, vagyis szellemi testében. Ha szebben is hangzik a „szellemi test”, miként Szent Pál mondja, azért csak test az, ha pedig test, anyagból van, ha fajsúlyára nézve finomabb is, mint amit általá­ban ismerünk. A szellemnek a fizikai test szolgáltatja összekötő eszközét a fizikai világgal.  E teste nélkül, melyet eszközül használ, lehe­tetlenség volna érintkeznie evvel a világgal, hogy hasson reá, és benyomásokat kapjon tőle. Ugyanilyen szerep jut a szellemi testnek, mely  viszont összekapcsolja a magasabb szellemi világgal. Ezt a szellemi világot ne mint a távol messzeségben létezőt és elérhetetlent keres­sük, nem, ez egyszerűen ennek a világnak, amely­ben élünk, kiegészítő, magasabb rendű része. Ezzel nem azt mondom, hogy nem léteznek sokkal maga­sabban fekvő és távolabbra eső világok. Ezzel csak azt mondom, hogy amit mi közönségesen vett értelemben halálnak mondunk, annak ezekhez a vi­lágokhoz semmi köze sincsen, és csupán átmenetet képez ebben az általunk oly jól ismert világban egyik állapotból a másikba. Azt ugyan lehetne mondani, hogy az az ember, ki e változáson át­megy, láthatatlanná válik. Ám ha el tu­dod képzelni, látni fogod, hogy az ember sohasem is volt látható, és az, amit mindig láttál, csak a teste volt, melyben lakott. Most egy másik, egy finomabb testbe költözött, mely fizikai szemmel ugyan nem látható, de egyáltalán nem elérhetetlen.

Elsősorban be kell látnunk azt, hogy az úgynevezett halott nem hagyott el bennünket. Mi abban a kusza hitben nevelődtünk, hogy minden egyes haláleset egy különleges és csodás jelen­ség. Mikor a lélek elhagyja a testét, valahogy eltűnik egy csillagon túli mennyországba:  de hogy milyen mechanikai eszközökkel történik az átszállítás ezeken az elképesztő tereken keresz­tül, azt nem mondják. A természet folyamatai minden bizonnyal csodásak és gyakran érthetet­lenek előttünk, de sohasem ütik arcul az értel­met és a józan észt. Ha az előszobában veted le a felöltődet, evvel az aktussal még nem találod magad rögtön egy távoli hegy csúcsán; ugyanott maradsz, ahol álltál, csak éppen külső megjelené­sedben változtál. Pontosan ugyanez történik az emberrel, ha fizikai testét veti le, azért még ugyanott marad, ahol volt. Igaz, hogy nem látod többé, de ennek nem az az oka, hogy ő ment el, hanem, mert mostani testének az anyaga olyan, hogy azt fizikai szemeddel nem láthatod.

Arról meg lehetsz győződve, hogy csak egy igen csekély rész az a természet rezgéseiből, melyekre szemünk reagál, ennél fogva csak azokat a szubsztanciákat láthatjuk, amelyek ezeket a kü­lönleges hullámokat visszatükrözik. A „szellemi test”-nek meglátása azon múlik, hogy megvan-e a hozzávaló képességünk, hogy hullámzásait fel­fogjuk. Ezek azonban teljesen más fajtájúak, mi­vel finomabb anyagból erednek. Mindezt, ha érdeklődsz iránta, részletesen megtalálhatod a teozófiai irodalomban.

Bennünket egyelőre csak az érdekel, hogy fizikai testünkkel csak a fizikai világban lé­tező dolgokat láthatjuk és tapinthatjuk. „Szel­lemi test"-ünkben pedig csak annak a világában létező dolgokat észlelhetjük. Tartsd mindig szem­ előtt, hogy ez semmiféle értelemben nem nevezhe­tő egy másik világnak, mert ez csak ennek a vi­lágnak egyik finomabb része. Igenis léteznek más világok is, de ezek most nem érdekelnek ben­nünket. Az az ember, akire mint elköltözöttre gondolsz, az a valóságban még mindig körülötted van. Még ha egymás mellett is álltok, te a te „fizi­kai test"-edben, ő pedig „szellemi test”-ében, nem vagy tudatában az ő jelenlétének, mert nem láthatod őt; de ha álmodban elhagyod fizikai testedet, teljes öntudattal tudsz vele érintkez­ni. Egymással való érintkezésetek éppen olyan tö­kéletes, mint amilyen azelőtt volt. Így tehát álmodban boldog együttlétben vagy vele, csak az ébrenlét óráiban érzed az elválást.

Álmok

Szerencsétlenségünkre a többségnél a fi­zikai és szellemi testek tudata között hézag van. Bár a szellemi testben tisztán tudunk emlékezni a fizikaira, sok ember számára lehetetlen, hogy ébrenlétében be tudjon számol­ni mindarról, amit lelke végzett, míg alvó tes­téből távol volt. Ha ez az emlékezetünk tökéle­tes volna, akkor megszűnne ránk nézve a halál.

Néhány ember már el is érte a tudatnak ezt a folytatólagosságát és ez valamennyiünknél fej­lődésben van, mert ez része a lelki erők termé­szetes kibontakozásának. Sok emberben ez a ki­bontakozás már megkezdődött, és így áthozzák az emlékezés töredékeit, de általában csupán álmok­nak és ezért értékteleneknek bélyegzik. Főképpen azok szeretik álomnak nevezni, kik az álmot nem tanulmányozták, és sejtelmük sincsen róla, hogy mi is az. Ha még kevesen is rendelkeznek teljes tisztánlátással és visszaemlékezéssel, már szá­mosan érezték szeretetteik jelenlétét, még ha nincs is arra való képességük, hogy őket meglássák. Mások pedig, ha nem is rendelkeznek határozott emlékezettel, álmukból bizonyos áldásos nyugalom érzésével ébrednek föl, mely a magasabb világban történteknek az eredménye.

Jusson mindig eszedbe, hogy ez az alacso­nyabb világ és a másik a magasabb rendű, ebben az esetben pedig a nagyobb szabású magában foglalja a kisebbet. Az ottani öntudatodban teljesen em­lékezel arra, ami itt történt meg veled. Álmod­ban - átmenve másik testedbe -  felszabadulsz fizi­kai tested hátrányaitól. Visszatérve ebbe az alacsonyabb világba, újra felveszed annak terhét, és eközben elhomályosítod a magasabb képessége­ket, és ezek feledésbe merülnek. Ebből az követ­kezik, hogy ha elhalt barátoddal valami közölni valód van, azt gondolatban világosan meg kell fogalmaznod elalvásod előtt avval az eltö­kéltséggel, hogy mindazt megmondod neki, és biz­tos lehetsz benne, hogy meg is teszed, amint csak találkozol vele. Néha, egyes esetekben tud­ni szeretnéd véleményét, és ilyenkor a tudat két formája közti hézag megakadályoz abban, hogy fe­leletét emlékezetedbe visszaidézhesd. De ha képtelen is vagy egy határozott feleletre vis­szaemlékezni, gyakran erős benyomással ébredsz majd    kívánságára vagy elhatározására vo­natkozóan, és felteheted, hogy ez a be­nyomás helyes. Másrészt lehetőleg keveset vedd igénybe, mert amint majd később látni fogod, ha­tározottan káros, hogy halottunkat - magasabb vi­lágában - olyan esetek zavarják meg, melyek az életnek ahhoz a részéhez tartoznak, amelyek alól ő felszabadult.

A halál utáni élet

Ez a halott életének megfigyeléséhez ve­zet bennünket, mely igenis sokféle és nagyon is változatos, de legalábbis majdnem mindig boldogabb a földi életnél. Ahogy ezt egy ősrégi szentírás mondja: „Az igazak lelke Isten kezében van, és itt nem érheti őket bántódás; a tudatlanok szemében holtaknak látszanak, távozásukat nyomorúságnak tartják, hogy tőlünk elmentek, végleges pusztulásnak, de ők békében vannak.” Fel kell, hogy szabaduljunk az ósdi elméletek alól. A halott nem toppan hirtelen egy lehetetlen mennyországba, se nem esik egy még lehetetlenebb pokolba. A szónak régi, gonosz ér­telmében való pokol nem is létezik. Sehol, sem­miféle értelemben nem létezik más pokol, mint amit mi teremtünk önmagunknak. Értsd meg, hogy a halál semmit sem változtat az emberen, nem alakul hirtelen szentté vagy angyallá, mint ahogy nem lehet rögtön korának legnagyobb böl­cse sem. Ugyanaz lesz ő egy nappal a halála után, mint amilyen egy nappal azelőtt volt. Ugyanazon érzelmekkel, hajlammal, ugyanazon intellektus­sal rendelkezik, csupán azzal az egy különbséggel, hogy fi­zikai testét elvesztette.

Próbáld megérteni, hogy ez mit jelent. Je­lenti a fizikai fájdalom és fáradtság lehetősé­gétől való tökéletes felszabadulást. Jelenti to­vábbá minden bosszantó kötelezettség mellőzését és teljes szabadságot (talán először életében), hogy azt tegye, amihez kedve van. Fizikai életében állandóan megszorításoknak van alávetve, hacsak nem ahhoz a kevés kivételhez tartozik, aki anya­gilag független. Mindig kenyérkereső munkára szorul, és pénzt kell, hogy szerezzen saját és a tőle függők szükségleteinek fedezésére. Csak egyes esetekben élvezet a munka, mint pl. a művészeknél. De a munka általában olyan, hogy senki sem végezné, ha nem volna rákényszerülve.

­

Itt ebben a szellemi világban nincs szük­ség pénzre. Nem kell sem eleségről, sem lakás­ról, sem pedig ruházatról gondoskodni, üdvössé­ge, szépsége díjtalanul áll lakóinak rendelke­zésére. Szellemi testében - ennek a világnak finom anyagában - tetszése szerint mo­zoghat ide-oda. Ha szereti az erdő, a hegyek természeti szépsé­geit, a tiszta eget, kénye-kedve szerint láto­gathatja a világ legmesésebb helyeit. Ha szere­ti a művészeteket, egész idejét a remekművek lá­togatásának szentelheti. Ha zenész, a világ leg­tökéletesebb zenekaraiba mehet, vagy az egyes világhírű zenészeket hallgathatja. Bármi is legyen különös földi gyönyörűsége, most kizáró­lag csakis annak élhet, és annak szentelheti egész idejét. Legnagyobb mértékben követheti kedvteléseit, feltéve, hogy élvezetei vagy az ér­telem, vagy a nemesebb emóció körébe tartoznak, hogy kielégítésükhöz a fizikai test ne legyen szükséges. Mindebből azt láthatjuk, hogy minden értelmes és tisztességes ember sokkal, de sokkal boldogabb halála után, mint amilyen földi életé­ben volt, mert bőségesen van ideje nemcsak élve­zetekre, hanem arra is, hogy kielégítően halad­jon az őt legjobban érdeklő irányban.

Nincsenek tehát ebben a világban boldog­talanok? Ó igen! Mert az az élet szükségképpen következménye ennek, és az ember minden tekintetben teljesen ugyanaz marad, aki volt, mielőtt testét elhagyta. Ha földi életének gyönyörei alacsonyak és durvák voltak, képtelen lesz az itteni életben vágyainak eleget tenni. Az iszá­kost olthatatlan szomj fogja gyötörni, nem lévén többé teste, amellyel azt csillapíthatná; a fa­lánk a gyomor gyönyöreit fogja nélkülözni, a fös­vény nem talál kapzsiságának kielégítésére több aranyat. Az olyan ember, kinek földi életé­ben emberhez nem méltó szenvedélye volt, annak továbbra is rabja marad. Érzéki embert most is izgalomban tart olyan epekedés, amelyet itt töb­bé ki nem elégíthet. A féltékenyt továbbra is emészti féltékenysége, annál is inkább, mert itt nem avatkozhat bele féltékenysége tárgyának tetteibe. Az emberiségnek ez a fajtája tagadha­tatlanul szenved, de csakis az a fajta, akinek hajlamai és szenvedélyei durvák és fizikai ter­mészetűek voltak. De még ezek is teljesen önkezükben tartják sorsukat. Csak le kell, hogy küzdjék ezeket a hajlamaikat, és rögtön felsza­badulnak szenvedéseik alól, melyek csakis az ilyen vágyakozásból erednek. Tartsd szem előtt, hogy olyan, mint "büntetés", egyáltalán nincs.  Csak a meghatározott okok természetes okozata. Csak meg kell szüntetned az okot, megszűnik az okozat - nem mindig azonnal, de mihelyt az ok ereje kimerült.

Sokan vannak olyanok, akik elkerülték ezeket a legdurvább vétkeket, de világi életükben főképpen társasággal és a vele járó kötelezettségekkel törődtek, és csak a saját élvezetükre gondoltak. Az ilyenfajta emberek nem szenvednek ténylegesen a szellemi világban, viszont igen gyakran az elhagyatottság érzete vesz erőt rajtuk és unatkoznak. Találkoz­nak ugyan rokonlelkekkel, de egyhangúnak találják egymást most, hogy nincs többé versen­gés és megszűnt a látszat. A jobb és okosabb elem, mely után vágynának, másfelé lévén elfoglalva, elérhetetlen számukra. Mindenki, akinek intel­lektuális vagy művészi hajlamai voltak, sokkal boldogabbnak fogja magát érezni fizikai testén kívül, mint fizikai testében. Még meg kell, hogy említsem, hogy ebben a világban minden észszerű érdeklődést fokozni és fejleszteni lehet, ha az illető eléggé okos, hogy ezt meg kívánja tenni.

A művészi és intellektuális hajlamú­ak különösen boldogok ebben az új világban. De még ezeknél is boldogabbak azok, akik buzgólkodtak felebarátaik körül, akik abban találták 1eg­nagyobb gyönyörűségüket, hogy embertársaikon se­gíthessenek, őket istápolják, oktassák. Bár itt, ebben a világban nincs többé semmi néven nevezendő szegénység, megszűnt az éhezés, nem éreznek többé szomjat, hideget, mégis vannak még olyanok, akik vagy bánkódnak és ezeket meg lehet vigasztalni, vagy tudatlanok, és lehet őket oktatni. Éppen, mert a nyugati országokban olyan keveset tudnak a síron túli világról, sokat találunk ebben a világban, akik­nek szükségük van az új élet lehetőségeiről szóló oktatásra. Így az olyan, aki tud, reményt és örvendetes tényeket terjeszthet ott is, épp úgy, mint itt. De jusson mindig eszed­be, hogy az "ott" és az "itt" csak fogalmakként szerepelnek vakságunkban, mert az a világ itt van, körülöttünk van minden időben, és egy pilla­natra se gondolj rá, mint valami elérhetetlen messzeségben lévőre vagy nehezen elérhetőre.

Tehát látnak bennünket a halottak, kér­dezhetnéd, és hallják mindazt, amit beszélünk? Kétségtelen, hogy látnak bennünket abban az ér­telemben, hogy jelenlétünkről tudattal bírnak. Tudomásuk van arról, hogy mi boldogok vagyunk-e vagy nyomorultak, de nem hallják a szavakat, ami­ket mondunk és nincs tudomásuk fizikai működé­sünk részleteiről. Egy pillanatnyi gondolko­dás megmutatja, hogy mi a határa látási képességüknek. Ők most annak a testnek a lakói, amit mi „szellemi test”-nek neveztünk. Az a test, amelyet magunkban hordunk, és amely pontos máso­lata a fizikainak (ami a megjelenést illeti).  Ébrenlétünkben azonban tudatunk kizárólag fizi­kai testünkben összpontosul. Mondtuk már, hogy csak fizikai anyag hathat fizikai testre, ugyan­így a szellemi test csak a szellemi világ anya­gát tudja észrevenni. Ennélfogva az, amit a holt ember láthat belőlünk, az csak a mi szellemi testünk, melynek felismerése azonban nem okoz nehézséget. Ha alvó állapotban va­gyunk, tudatunk azt a testet használja, és így a halott ember ébren lévőnek néz bennünket. De ha tudatunk fizikai testünkbe tér vissza, a holt embernek úgy tűnik, mintha aludnánk, mert bár még lát bennünket, de mi figyelemre sem méltatjuk és semmiféle összeköttetésbe sem tudunk vele lépni. Ha egy élő barátunk álomba merül, biztosak vagyunk ugyan jelenlétéről, de pillanatnyilag nem tudunk vele érintkezni. A ha­lott számára az élő ember éber állapotában ugyanilyen helyzetben van. Mivel éber tudatunk­ban nem tudunk visszaemlékezni arra, hogy miket láttunk mialatt aludtunk, abban a hiszemben va­gyunk, hogy elvesztettük halottunkat. Ők azonban soha sincsenek abban a hiszemben, hogy bennünket elvesztettek, mert ők mindenkor láthatnak minket. Rájuk nézve az az egyetlen különbség, hogy éjjel vagyunk velük, és nappal vagyunk tőlük tá­vol. Mikor a földön velünk voltak, épp fordítva volt.

Ami Szent Pál értelmében a szellemi test (amelyről mi rendesen, mint asztrál-testről beszélünk), az érzéseink és érzelmeinknek külön­leges eszköze. Így tehát a mi érzelmeink és ér­zéseink teljesen tisztán láthatók lesznek a ha­lott számára. Ha örülünk, ők azt rögtön észre­veszik, de nem tudják, hogy mi okozta örömünket. Ha szomorúság ér bennünket, rögtön tudomásuk van róla, és osztoznak bánatunkban, ha nem is tudják bánatunk okát. Természetesen mindez ébrenlétünk óráira vonatkozik. Míg alszunk, ugyanúgy társa­lognak velünk, mint ahogy ezt a földön szokták tenni. Itt a fizikai életben el tudjuk rejteni érzelmeinket; azokban a magasabb vilá­gokban ez lehetetlen, mert észlelhető változás által rögtön megnyilvánulnak. Mivel sok gondolatunk összefüggésben van az érzéseinkkel, a leg­több közülük könnyen észlelhető abban a világ­ban; de mindaz, ami az elvont gondolatok körébe tartozik, az itt rejtve marad.

Azt fogod mondani, hogy mindennek vaj­mi kevés köze van a gyermekkorunkban tanult mennyország és pokol fogalmához: de tény az, hogy ez az a valóság, amely a mítoszok mö­gött rejlik. Igazában nincs pokol, de nyilván­való, hogy az iszákosok és kéjencek alkottak ma­guknak egy nem egészen rossz utánzatot. Csakhogy ez nem örökkévaló és csak addig tart, amíg a vá­gyaik elkoptak. Minden pillanatban véget vethet­nek nekik, ha elég erősek és bölcsek arra, hogy urai lehessenek az ilyen jellegű földi vágyaknak, és fölül emelkednek rajtuk.

Ez az igazság az alapja a tisztítótűzről szóló katolikus tannak: az az eszme, hogy a halál után bizonyos mennyiségű szenvedés kiégesse az  emberből a rossz tulajdonságokat és csak ezek után élvezheti a mennyország üdvösségét. A ha­lál utáni életnek van egy másik, magasabb foko­zata, amely megközelíti a mennyország fogalmát.  Ezt a magasabb színvonalat akkor érhetjük el, ha minden alacsony és önző vágy teljesen eltűnt. Ekkor az ember a vallásos elragadtatás, vagy pe­dig a magas intellektuális tevékenység állapotába megy át aszerint, hogy milyen a természete és az irány, amelybe földi életében energiáját fek­tette. Ez rá nézve a legmagasabb boldogság, megnövekedett megértés és a valóság közvetle­nebb megközelítésének korszaka. De ez az öröm mindenkinek osztályrésze lesz, nem csak a jám­boroknak.

Ezt nem úgy kell felfogni, mint jutalmat, hanem ismét csupán, mint a födi életben kifej­lesztett jellem elkerülhetetlen eredményét. Ha egy ember telve van magasztos, önzetlen szere­tettel és odaadással, ha intellektuálisan vagy művészileg remekül fejlett, ennek a fejlődésnek elkerülhetetlen eredménye lesz az a gyönyör, amelyről beszéltünk.

Még meg kell említenünk, hogy mindezek csak egy életnek fokozatai, és mint ahogy fiatal­kori viselkedésünk kihat körülményeinkre még é­letünk derekán is, sőt még öregségünkre is, úgy  egy embernek a földi viselkedése döntő hatással van azon túli helyzetére. Vajon örökkévaló az üdvösségnek ez az állapota?  - fogod kérdezni. Nem. Amint már mondtam, ez csak a földi életnek az eredménye, és egy véges ok soha sem hozhat létre végtelen eredményt.

Újraszületés

Az emberi élet sokkal hosszabb és sokkal nagyobb szabású, mint ahogy ezt valaha is föl­tételezted volna. A Szikra, amely Istentől származott, újra vissza kell, hogy térjen Őhozzá, márpedig nagyon is távol állunk az Istenség tökéletességétől.

Minden élet fejlődik, mert a fejlődés Isten törvénye: az ember, bár lassan, de állandóan növekszik a többivel együtt. Amit közön­ségesen emberi életnek mondunk, az csak egy nap az ő valódi és hosszabb életében. Ugyanúgy, mint ahogy az ember reggelenként feléb­red, felveszi ruháját és napi teendője után lát, és ha leszáll az éj, leveti nappali ruháját és pi­henni tér; s következő reggel újra felébredve fél­be hagyott munkáját ott folytatja, ahol abbahagy­ta. Ugyanígy, ha az ember a fizikai életbe jön, magára ölti fizikai testét, mint ru­hát, ha munkájának ideje lejárt, újra leveti öl­tözékét. Ezt ti halálnak fogjátok mondani. Ez­zel nyugalmasabb körülményekbe megy át, melyeket  korábban már leírtam. Ha kipihente magát, újra testet öltve új napot kezd a fizikai életben és fejlődésének munkáját ott folytatja, ahol az félbe maradt. E hosszú élet mindaddig tart, míg az Istentől számunkra kijelölt isteni célt el nem értük.

Rád nézve mindez új lehet, és mivel új, ezért idegenszerű és groteszk. De mindez, amit elmon­dottam, bebizonyítható és gyakran kipróbálták. Ha minderről olvasni kívánsz, az erre vonatkozó irodalmat tanulmányoznod kell. Egy ilyen rövid és különleges célú röpiratban csak a té­nyekről, mint olyanokról beszélhetek, és nem bo­csátkozhatom a bizonyítékok felsorolásába.

Talán azt szeretnéd még kérdezni, hogy a halott nyu­galmát nem zavarja-e meg a hátramaradottakért való aggodalom? Ez néha megesik és az effajta ag­godalom késlelteti haladásukat. Legyünk tehát azon, hogy tőlünk telhetően ne nyújtsunk alkal­mat arra, hogy őket megzavarjuk. A halottnak teljesen föl kellene szabadulni annak az élet­nek a gondjaitól, amelyet már elhagyott, hogy teljesen annak az új létének szentelhesse magát, amelyikbe az imént jutott. Azok tehát, akik életében utasításaitól függtek, igyekezzenek ön­állóan gondolkodni; mert ha még mindig függnek tőle, mentálisan erősítik a kapcsolatokat avval a világgal, amelytől elfordult. Mindenkor kivá­ló jótétemény, ha egy halottnak visszamaradt gyermekeiről gondoskodunk, mert ilyen esetben ez nemcsak a gyermekeket tekintve jótétemény, de a szülőt felszabadítja a gondoktól és így segí­ti a fölfelé történő haladásában.

Ha a halott földi életében balga és is­tenkáromló tanításokban nevelkedett, néha aggódás gyötri saját jövő sorsát tekintve. Szerencsére a szellemi világban sok olyan  van, aki feladatául tűzte ki, hogy az ilyen elámí­tott embereket felkutassa és félelmüktől a  tények alapos magyarázata révén megsza­badítsa. Ezt nem csak halottak cselekszik, van igen sok élő is, kik éjjel, míg testük alszik, idejüket a holtaknak szentelik, hogy felszaba­dítsák félelmüktől és szenvedésüktől, megmagya­rázva nekik az igazság szépségeit. Minden szen­vedés tudatlanságból ered. Oszlasd el a tudat­lanságot és elmúlik a szenvedés.

A gyermekek

A látszólagos veszteségnek egyik legszo­morúbb esete az, amikor egy gyermek hagyja itt a fizikai világot, és a szülei nélkülözik szeretett csacsogását. Mi történik tehát a gyermekkel ebben az idegen új szellemi világban? Talán ők a legboldogabbak valamennyiük közül, akik ide belépnek, és talán ők érzik magukat rögtön teljesen otthonosan. Gondolj arra, hogy ők nem vesztik el szüleiket, testvéreiket, a játszópajtásaikat, akiket sze­rettek; csakhogy akkor játszhatnak velük, amit mi éjszakának mondunk, ahelyett, hogy ezt nappal tennék; ennyi az egész, úgyhogy ők nem érzik a veszteséget vagy elkülönítést. Addig sincsenek sohasem magukra hagyatva, míg a mi nappalunk tart, mert ott is éppen úgy, mint itt, a gyer­mekek összejönnek és játszanak egymással. Ját­szadoznak Elysium gyönyörű berkeiben. Tud­juk, hogy a gyermek mennyire élvezi azt, ha a történelem egyik vagy másik szerepébe beleéli magát, vagy a főszerepét játssza egy cso­dálatos tündérmesének, vagy kalandos történet­nek. E magasabb világ finomabb anyagában a gon­dolatok látható formákat öltenek, és így a gyer­mek, aki egy különös hősnek képzeli magát, azon­nal felveszi egy időre annak a kedvelt hősnek az alak­ját. Ha elvarázsolt kastélyt kíván, gondolata képes ezt az elvarázsolt kastélyt megalkotni. Ha hadsereget akar vezényelni, az a hadsereg rög­vest ott terem. És így a halottak között a gyer­mekek állandóan el vannak halmozva örömmel - sőt gyakran kitörően boldogok. És az a sok más gyermek, akiknek másféle hajlamai vannak, akiknek gondolatai inkább vallásos természetűek, ők sem nélkülözik azt, ami után vágytak, mert az angya­lok és szentek tényleg léteznek. Ez nem csak jámbor elképzelés. Mindazok, akiknek szükségük van rájuk, és akik hisznek bennük, bizonyára von­zódnak hozzájuk, és sokkal barátságosabbaknak és dicsőbbeknek találják, mint ahogy ezt valaha is megálmodták volna. Akadnak olyanok is, akik arra  vágynak, hogy Istent magát anyagi formában ta­lálják meg; de még ezek sem csalódnak, mert a legnyájasabb és legkedvesebb tanítók megtanít­ják őket arra, hogy minden forma Isten formája, mert Ő mindenütt jelen van és azok, akik szolgálni akarnak és segíteni, még ha az Ő legalanta­sabb teremtményeit is, azok Őt szolgálják és Őt segítik. Gyermekek szeretnek hasznosak lenni, szeretnek segédkezni és vigaszt osztogatni. Tág terük van az effajta segédkezésre és vigaszta­lásra e magasabb vi1ág tudatlanjai között. És a­mint úgy továbbhaladnak ennek a világnak dicső terein, mint a könyörületesség és a szeretet hír­nökei, magukévá teszik a régi szép tanítás igaz­ságát: „Amit az utolsókért tesz valamelyiketek, azt én érettem teszitek.” És mi történik azokkal az apró kis csecsemőkkel, akik sokkal fiatalabbak, semhogy játszani tudnának? Ó, ne féltsétek őket! Nem egy akad a holt anyák táborában, aki kebléhez szorítva gondjaiba veszi, hogy dédel­gethesse és szerethesse, akár csak a sajátját. Az ilyen apróságok rendesen igen röviden pihen­nek meg a szellemi világban és hamarosan visszatérnek a földre. Igen gyakran ugyanahhoz az apához és anyához térnek vissza. Erre vonatkozóan a közép­kori szerzetesek egy különösen kegyetlen hitet terjesztettek, hogy t.i. a meg nem keresztelt gyermekek örökre elvesztek. A keresztség igaz szentség és megvan a maga hasz­na. De ne akadjon egy is közülünk, aki annyira korlátolt felfogású lenne, hogy azt képzeli, hogy egy ilyen külső formának az elhagyása meg­változtathatja Isten örök törvényeinek a műkö­dését, vagy Őt a szeretet Istenéből könyörtelen zsarnokká változtatja.

Spiritizmus

Mostanáig csak a halottak elérésének ar­ról a lehetőségéről beszéltünk, hogy álmunkban felemelkedünk az ő színvonalukra, ez pedig a közlekedésnek normális és természetes módja. A spiritizmusnak van abnormális és természetellenes módszere is: az, hogy a halott egy pillanatra a húsnak a fátylát újra fölveszi és így a fizi­kai szemnek láthatóvá lesz. Az okkultizmus tanu­lói nem ajánlják ezt az eljárást. Részben azért nem, mert az ilyen eljárás a holtat gyakran megakasztja továbbfejlődésében, másrészt pedig azért nem, mert igen nagy benne a bizonytalanság, nagy a csalás és a személycsere lehetősége. Ez a tárgy sokkal nagyobb, semhogy ilyen kis röp­iratban szóvá lehetne tenni. „A halál másik olda­la" című könyvemben behatóan foglalkoztam ezzel. Találtok benne egyes elbeszéléseket, melyek arról szólnak, hogy a holtak maguktól térnek vissza ebbe az alacsonyabb világba, és különféle úton-módon manifesztálódnak, álta­lában azért, mert kívánnak tőlünk valamit. Vala­mennyi ilyen esetben legjobb a lehető leggyor­sabban kifürkészni akaratukat, és igyekezzünk eleget tenni kívánságaiknak, hogy lelkületük megnyugodjon.

Ha képes voltál mindazt, amit mondtam, ma­gadévá tenni, meg fogod érteni, hogy bármennyi­re is természetes volna hozzátartozónk halálán búsulni, ez a bánkódás téves és köte­lességünk, hogy azt leküzdjük. Nem kell, hogy őket sajnáljuk, mert sokkal szélesebb horizontú és bol­dogabb életbe mentek át. Ha elképzelt elkülöní­tésünkön búsulunk, csak illúziót siratunk, mert ők tulajdonképp nem váltak el tőlünk. Saját cse­lekedetünk önző, mert inkább saját látszólagos veszteségünkre gondolunk, mint az ő nagy és va­lódi nyereségükre. Igyekeznünk kell a legnagyobb önzetlenséget kifejteni, mint ahogyan ezt min­den igazi szeretettől elvárjuk. Rájuk kell gon­dolnunk és nem önmagunkra - nem arra, amit mi kívánunk vagy érzünk, hanem egyedül arra, ami az ő javukat és haladásukat mozdítja elő.

Ha gyászolunk, ha búskomorak és lehangol­tak leszünk, nehéz felhőt küldünk feléjük, amely elsötétíti egüket. Ragaszkodásuk, irántunk ér­zett igaz szimpátiájuk nyitva tartja e rettene­tes befolyásunknak az ajtót. Teljesen tőlünk függ, hogy hogyan használjuk fel azt az erőt, melyet hozzánk való ragaszkodásuk köl­csönöz nekünk. Akarunk-e rajtuk segíteni, vagy pedig akadályokat gördítünk elébük - ez tisztán csakis a mi akaratunkon múlik. Bátorság és önzetlen­ség kell hozzá, hogy ennek a kívánságnak eleget tehessünk. Teljesen meg kell feledkeznünk önma­gunkról abban a komoly szándékú és szerető óha­junkban, hogy halottunk számára a lehető legna­gyobb segítséget nyújthassuk. Minden egyes gon­dolatunk, minden egyes érzelmünk hat rájuk. Le­gyünk tehát óvatosak, hogy ne legyen egyetlen egy olyan gondolatunk sem, amely ne volna szé­les látókörű és segítő, nemesítő és tisztító.

Ha megvan az a lehetőség, hogy miat­tunk nyugtalankodnak, legyünk állandóan vidámak, győzzük meg őket, hogy nem kell miattunk aggódniuk. Ha fizikai életükben nem rendelkeztek kime­rítően részletes és pontos tudomással a halál utáni életről, igyekezzünk azonnal magunkévá tenni az erre vonatkozó felvilágosításokat, és ezeket éjjelenkénti találkozásaink alkalmával átadni nekik. Miután gondolatainkat és érzéseinket annyira visszatükrözik, ezért lássunk hoz­zá, hogy csakis felemelő és bátorító gondolatok­nak adjunk helyet. „Ha tudjátok ezeket a dolgo­kat: áldottak vagytok, ha megteszitek.”

Próbálkozz megérteni mindennek az egy­ségét.

Csak egy Isten van, és mindnyájan egyek vagyunk Őbenne. Ha teljesen tisztában vagyunk az örök Szeretetnek az egységével, akkor megszűnt számunkra a bánat. Akkor meg fog­juk valósítani nemcsak a magunk számára, hanem szeretteink számára is, hogy életünkben vagy holtunkban az Úréi vagyunk, és Őbenne élünk, mozgunk és létezünk, akár ebben a világban, akár pedig az eljövendőben. A gyászolás szokása min­den hit és tudás híján való. Minél nagyobb a tudásunk, annál nagyobb lesz a bizalmunk, mert teljes biztonsággal fogjuk érezni, hogy halot­tunk és mi egyaránt a tökéletes Erő és tökéletes Bölcsesség kezében vagyunk, melyet a tökéletes Szeretet irányít.

***

(A szöveg fordítója ismeretlen. Nyelvezete szerint a fordítás a XX. század elejéről származik. Archaikusságát megtartva adjuk közre.)